Demon Hunter – 45 Days (DVD)

A Demon Hunter egy keresztény metal banda Seattle városából, akik 2000-ben alakultak és első albumuk még jóval a trend elhatalmasodása (kialakulása) előtt, 2002-ben látott napvilágot. Nem tartoznak a legnagyobb kedvenceim közé, de lemezeiknek van valami megfoghatatlan pozitív hangulata, ami kellemessé (bár számomra kiemelkedővé nem) teszi a zenekart. Nekem amúgy a 2004-es Summer of Darkness a kedvencem, de az újabbakon szereplő nóták közül is tudnék válogatni remek darabokat, ha kellene. A zenekar első hivatalos dvd-je a címszereplő 45 Days, és azt kell mondanom, az ilyenkor szokásos elvárások teljesen tévútra tereltek…

I.

Az egyes lemez egy 98 perces dokumentumfilmet tartalmaz, amit Cale Glendening rögzített kamerára és vágott össze. Már a legelső képkockák után rögtön világossá vált, hogy mivel is állok szemben. Egy igazi művészi alkotással!
A trailer-ből megismert képi és zenei világ kíséri végig a másfél órát, ami igazán pozitív csalódásként hatott rám.

Tetoválógép dolgozik szorgalmasan Yogi (dobos) hátán. Gyorsított felvételnek köszönhetően a szemünk láttára készül el a Stronger Than Hell tattoo. Majd egy (az előzetesből ismert zongoratémával) közel két és fél perces instrumentális zenei aláfestés kísérte lassított felvételek valamint fényképek követik egymást. Mindez fekete-fehérben, ami egyébként remekül passzul a filmhez.
Nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy ez nem egy tipikus, na akkor elmondjuk a kezdetektől, hogy mi is történt dolog lesz, és archív felvételeket sem kell nagyon várni. Hogy akkor mégis miről szól az egész? Egyrészt a 2008-as nyári, Living Sacrifice-szal közös Stronger Than Hell turnéról. De talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy A Demon Hunter hatása a hallgatóságra, valamint az a kölcsönös tisztelet és szeretet hatja át az egészet, ami előadó és rajongója között kialakult az évek során. Mindez pedig tényleg brutálisan őszintén tálalva.
Először csak néhány rajongó mondja el, hogy kinek mennyit jelent a zenekar, illetve milyen dolgokon segítette át őket. Videóklippek elején/végén szoktak ehhez hasonló interjúk lenni, leginkább drogos/piás témában.
De maguk a zenekari tagok sem győzik hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak a rajongóiknak és hogy több nóta dalszövege is a tőlük hallott sztorikon alapul. Olyan az egész, mintha minden egyes fannal baráti viszonyt ápolnának, ami igazán szép dolog, meg kell hagyni.

Aztán tanúi lehetünk egy igen exkluzív eseménynek is, amikor a To Die For Clothing felkérte a srácokat, hogy adjanak elő egy akusztikus szettet a boltjukban.
Igazából konkrét koncertanyagot nem látunk egy percet sem, inkább a bulik előtti és utáni események vannak egy csokorba szedve. Ezekből a jelenetekből egyértelműen kitűnik, hogy mennyire iszonyat közvetlenek mindenkivel. Megadják a lehetőséget minden egyes embernek, hogy válthasson egy szót velük, vagy hogy csak egyszerűen megölelhesse valamelyiküket. Tényleg már-már zavarba ejtő az a szerénység és alázat, amivel szembesülünk. „Erről szól az egész” – mondják. Aminek persze természetesnek is kéne lennie, de valahogy mégsem teljesen az… (Persze tisztelet a kivételnek, ami azért nem kevés.)

A film második felében az egyik kulcsfontosságú történet egy család tragédiájáról (Ryan Lee haláláról) szól és annak a Demon Hunter-rel összefüggésbe hozható kapcsolatáról. Az anya, a legjobb barát és a menyasszony szavain keresztül ismerhetjük meg a fiú történetét, rajongását, valamint azt, ahogy ők maguk is a zenekar bűvkörébe kerültek. A srác azt kérte, hogy ha meghal, akkor a Carry Me Down című nótát játsszák a temetésén… Ilyen és ehhez hasonlóan durva dolgokról beszélgetnek, de még a naplójából is olvasnak fel, nem is keveset.
Láthatunk egy koncertbevágást is, ahol Ryan a dalt az ő emlékének ajánlotta. Csak egy példa a fentebb már említett kölcsönös tiszteletről és szeretetről.
Nagyon furcsa hangulat uralkodik végig a film alatt, amiben a háttérzene is nagy szerepet játszik. Egyszerre szívszorító és szívet melengető.

A későbbiekben még megismerhetünk pár élettörténetet és azok egybefonódását a bandával, aminek köszönhetően akár hittanórán is le lehetne nyugodtan vetíteni az egész anyagot. Mert hát miről is van itt szó??? Leginkább arról, hogy emberek a saját veszteségeik után hogyan találnak feloldozást, lelki nyugalmat egy keresztény tudatú (és üzenetű) zenekarnak köszönhetően illetve a dalok szövegei és azok mondanivalója által. Magyarán: a Demon Hunter POZITÍV hatása a hallgatóságra. És bár nem feltétlenül beszél mindenki vallásról, Istenről, azért elég erősen átsugárzik a dolog. Valamint maga a zenekar is "csupán" annyit mond, hogy súlyos zenét akarnak játszani, pozitív üzenettel. Nos, ez utóbbival kapcsolatban ez a másfél óra igencsak bizonyító erejű!

A rengeteg lassított felvétel és a körülbelül fél méterről felvett folyamatos közelik egy idő után kissé hatásvadász formát kezdenek ölteni egyébként, de mindenképp becsülendő az ötlet, hogy ha már úgyis a rajongók a legfőbb célközönsége egy ilyen dvd-nek, akkor csináljunk egy olyan kiadványt ami velük, illetve az ő kapcsolatukról szól a zenénkhez! Hát nem? De.
Csak hát épp itt vérzik el kissé az egész…

A vége felé van az egyik kedvenc részem. Történt ugyanis, hogy 2 nappal a dvd-re rögzített koncert előtt Ryan clark énekes teljesen lebetegedett miközben turnén voltak. Így aztán két állomást le kellett mondaniuk. Na de hogy!? Az egész csapat (kivéve persze a beteget) kivonult a színpadra és sűrű bocsánatkérések közepette, a szituációt elmagyarázva adták tudtára a népes számban megjelent publikumnak a nem éppen jó hírt. Valamint még azt is, hogy a koncertek után bármelyikükkel beszélgethetnek, találkozhatnak, ki fognak menni a nézőtérre, stb. Micsoda gesztus kérem!

A lemezen található még egy 5 és fél perces extra a turnén zajlott állandó csínytevésekről. Ilyen volt például, amikor az Oh, Sleeper koncertje alatt nekiálltak leszerelni a cineket a dobszerkóról, vagy 20 másodperccel a koncert elkezdése után behúzták a függönyt. Mondjuk az se volt semmi, amikor bevonultak 1-1 hálózsákkal a kézben, amiben aztán elhelyezkedve alvást prezentáltak a színpadon – oh, sleeper :)
De ahogy az lenni szokott, végül fordult a kocka, a Demon Hunter koncertkezdő intrója helyett a Raining Man kezdett el üvölteni a hangszórókból, miközben a színpadot ellepő előzenekarok tagjai féktelen táncolásba kezdtek…

A majd negyed órás kihagyott jelenetek szekció valóban megmaradhatott volna a „kihagyott” státuszban, mert teljesen érdektelen, fárasztó jelenetek sokasága.

II.

Na mindezek után akkor nézzük mit rejt a cirka egy órás koncertanyag!
Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az oldal tetején felsorolt számokat. Ennyi.
Persze az a szó, hogy rossz, egyszer sem jutott az eszembe, csak hát éppen semmi extra. Jönnek a dalok szép sorban, de valahogy különösebb megrázkódtatás nélkül. Meg ahogy az albumok esetében, úgy itt is kicsit ellaposodott számomra a dolog egy idő után, holott jó kis szám mindegyik külön-külön, de így folyamatosan nem sikerül fenntartaniuk a kezdeti vehemenciát.
Mondjuk azért a Lead Us Home rögtön másodikként nagyot robbantott, főleg amikor bejött a tiszta ének, valamint a közönség által produkált hatalmas hangorkán a „home”-ra.

A színpadkép amúgy igazán jó lett, nincsen hatalmas fényorgia, inkább a sötétség és az onnan előrobbanó fénycsóvák dominálnak. Hangzással és a képpel sincs gond, mondjuk ez csak természetes már egy ilyen kiadásnál. Én azért az éneknél néha elbizonytalanodtam. Kíváncsi lennék az eredeti hangsávra is, most rosszindulat nélkül. Olyan furcsa volt látni, hogy szinte kifejezéstelen arccal énekelt több számban is Ryan. Mondjuk lehet, hogy neki ilyen a stílusa, nem tudom…
A közönségből nem sokat látunk és hatalmas mosh pit-ekre se kell számítani. A számok között sincs "come on motherfuckers", mondjuk ezt nem is vártam. De valahogy olyan túl meggyőző hergeléseknek sem lehetünk tanúi. "This is a new one." Fura. Tényleg olyan az egész, mintha egy színházi előadást figyelnénk a magunk kis csendességében, ami mondjuk azért egy metal koncertnél nálam annyira nem megnyerő…
A Fading Away kezdésén akaratlanul is mosolyra húzódik a szám mindig a Still Remains – Stay Captive-je miatt, habár mindkét dal 2007-es megjelenésű, én akkor is a SR témáját ismertem előbb…
A Sixteen-ben (akárcsak lemezen) a Living Sacrifice torok, Bruce Fitzhugh vendégszerepel. A ráadásként elhangzó Not Ready to Die pedig egy valóban tökéletes befejezése a show-nak.

III.

Az ilyen dvd kiadványokkal kapcsolatban az sosem meglepő, ha a koncert hanganyaga egy bónusz cd-re is rákerül még. Nos, most ez nem így van. Jelen esetben a dokumentumfilm zenei aláfestése került fel az audió korongra! Persze túlzás lenne ezt a legjobbnak titulálni, de én nagyon örülök neki, hogy nem a koncert van rajta. Ez egy igazi filmzene, háttérzene. Én már tucatszor meghallgattam. Nagyon kellemes, minimalista, instrumentális muzsika (leginkább gitár / zongora) , szintén a Demon Hunter előadásában. A végén pedig a Fading Away akusztikus, a Carry Me Down pedig zongorakíséretes verzióban hallható.

A nagy meglepetés pedig 2 nappal később ért! Nekikezdtem kicsit kutakodni a neten a 45 Days után, és Ryan Clark szavait olvasva rá kellett jönnöm, hogy hiányzik itt még a booklet. Keresem, forgatom a tokot, sehol. Aztán a kinyitás utáni jobb szélső lapon találtam meg a nyílást és az ott megbúvó még 20 oldalas booklet-et! :) Azért nem sokszor jut eszembe hátul keresni a könyvecskét. Rendkívül színvonalas fekete-fehér fényképeket tartalmaz a füzet, az utolsó 2 oldal pedig a lemezekkel kapcsolatos infókat tartalmazza. Valamint helyet kapott még egy fél oldalas személyes hangvételű köszönetnyilvánítás a rajongóknak, amiben a már fentebb leírtakról is vall az énekes.

∑

Sok érdekességet rejt magában ez a 3 lemezes anyag, de minden bizonnyal ettől csak a legvérmesebb rajongók fognak hátast dobni. Mert bár a dokumentumfilm ötlete kiváló, de egy nem annyira die hard fan valószínűleg kicsit sok(k)nak fogja találni az eseményeket. De komolyan mondom, nagyon nagy élmény volt egy ennyire emberi összeállítást megnézni a zenekarról. Viszont aki nem táplál komolyabb érzelmeket a Demon Hunter irányába, az valószínűleg amúgy sem fog nagyon kutatni utána. De összességében megér egy próbát, főleg a dokufilm miatt, mert hát láttunk már ennél erősebb koncert dvd-t is, az biztos.

7.5/10