Deftones – Saturday Night Wrist

Három év sok idő egy zenekar életében. Be lehet utazni a világot, új lemezeket lehet készíteni. Esetleg pont elég idő ahhoz, hogy ne csak gyorsan összerántson az ember két lemezbemutató turné között egy új anyagot, hanem legyen idő érlelni, hagyni letisztulni, kész művé, s nem csak egy plasztikkoronggá formálni a friss szerzeményeket. Aki ismeri a Deftones-t, tudja, hogy itt pontosan erről van szó. Ez a zenekar sosem csak sorlemezeket adott ki, hanem kész műveket. Szerencsésen átvészelték az ezredfordulós numetal őrületet, és bár ebbe a kategóriába rakta be őket a média a jobb eladhatóság végett, sosem volt az, és sosem lesz az. Jóval a műfaj gondolatának csírázása előtt alakultak, mégis 1988 óta csak ez lesz az 5. nagylemezük. Közel két évtized, ami alatt bebizonyították, hogy van létjogosultságuk.
2006-ban a Deftones még mindig az, ami volt: az experimentális rock/metal egyik legsikeresebb formációja, nem kell már bizonyítaniuk. Három évvel az öndefinitív album után itt van a Saturday Night Wrist, hogy ismét elvarázsolja az értő zenehallgatókat.
Véleményem szerint nem könnyű, elsőre betaláló hallgatnivaló. Sok odafigyelést, hallgatást igényel, de rendkívül hálás lesz érte. Változatos anyag, a kemény zúzások, ordibálások, üvöltések éppúgy megvannak benne, mint a totálisan belőtt elszállások. Első hallás után valami okból félreraktam, de nem hagyott nyugodni a dolog, és újra elő kellett vennem.
És ismét elkezdődik a lágy dallamok szárnyán az utazás, a Hole in the Earth kezdő taktusai ugyan még nem ezt sejtetik, de végül megnyugszanak a gitárok, átadva a terepet Chino-nak, aki fájdalmasan szép melódiákkal ajándékoz meg bennünket, hallgatókat, amik a refrénben teljesednek ki. Lassan hömpölyög tovább a dal, merengősen, amiből egyből kizökkent a merőben ellentétes Rapture, gyorsabb tempójával, majd tempóváltásaival. A tipikus őrjöngős, ugrándozós aprítások és a kissé elszálltabb, szinte csak dobbal támogatott átvezetések váltják egymást, a végét a háttérből billentyűfutamok díszítik.
Óvakodva, halkan jön a Beware, dob, szinti és basszus alapokon nyugodva. Moreno ismét hatalmasakat énekel, ami a refrénben teljesedik ki ismét. A végére azonban vége a finomkodásnak, óvatosságnak, ólomsúllyal törnek a hallgatóra a kemény riffek.
Nyugodtabb felvonása a lemeznek a Cherry Waves is, a kezdésnél a dobok kapnak nagy szerepet. A refrénben kissé a Minerva sejlik fel, igaz, nem túl zavaróan. A húzósabb részek itt is tökéletes kontrasztot alkotnak a csöndes, visszafogott verzékkel, míg a végére visszatérünk ugyanoda, ahonnan elindultunk, de közben mégis voltunk valahol.
A melankóliának azonban hamar véget vet a Mein, van benne lendület, erő, és Serj Tankian a SOAD-ból. Kicsit elveszettnek érzem ezt a dalt a többi között, az első hallásra megragadó refrénje ellenére is.
A „kissé” furcsa című U,u,d,d,l,r,l,r,a,b,Select, Start betépett elszállás, kissé a Pink Floyd-ot idéző pszichedelikus tétel, röpke 4 perc, amikor csak a zenéé a főszerep, kikapcsolhatunk, szárnyalhatunk szabadon. Ezt a hangulatot ragadja meg, és bontakoztatja ki Xerces, ami minden túlzás nélkül az egyik csúcspont, valósággal kitör a refrén végre, és a dal befejezésével kerek egészet alkot az előzővel, ének és zene gyönyörű, egymásba fonódó, szenvedélyes egységet alkot.
Igazi zúzda a szaggatott riffelésű Rats! Rats! Rats!, Chino a verzék alatt mindent kiordít magából, hogy utána lágyan énekelhessen.
Az Annie Hardy-val közös Pink Cellphone kilóg a sorból, erősen trip-hop beütésű szerzemény, egy telefonszex fültanúi lehetünk. Máshol ez a momentum vicces is lehetne, itt azonban elvont, és… számomra nem is érthető, mit is akarnak ezzel. De tetszik.
Ismét a keményebb Deftones támad a Combat-ban, de ezen a ponton a lemez kicsit leül. Nem érzem kellően erősnek a The Earth-öt sem, mondhatni tipikus Deftones nóták, az a fajta, amit jó hallgatni, energikusak, húzósak, könnyen megjegyezhetőek, de hiányzik az a bizonyos plusz, ami kiemelkedővé tenné az amúgy remek dalokat. És az utolsó felvonás. Egyszerű levezetésnek indul, zongora, halk, visszafogott ének, majd középtájon a Riviére még feltámad egy utolsó rohamra, hogy végül elcsendesedjen, véget érjen.
Nem állítom, hogy hibátlan lemez a Saturday Night Wrist. Nem is a legjobb Deftones-lemez talán, de apróbb gyengeségei ellenére is egy kiváló anyagot tettek le ismét az asztalra, bátran odatehetik korábbi munkáik mellé, felvállalhatják bármikor. Nem született új mérföldkő, de nem is egy lemez, ami csak hozza a szintet. Érett, kitűnő megnyilvánulása egy érett, felnőtt zenekarnak.

9/10.