Deftones – Diamond Eyes

Tracklist:

1. Diamond Eyes
2. Royal
3. CMND/CTRL
4. You've Seen the Butcher
5. Beauty School
6. Prince
7. Rocket Skates
8. Sextape
9. Risk
10. 976–EVIL
11. This Place Is Death

Hossz: 41:23

Kiadó: Warner

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha valakinek egyszer a nu metalról, és annak bukásáról kell majd beszélnie, biztos, hogy a Deftones neve el fog hangzani. Ez az öt pasas gyakorlatilag már ott volt a műfaj születésénél, ők is ragyogtak a fénykoránál, zenéltek a földbe állásánál, és bizony még a halál beállta után is folytatták. Mikor olyan kollégáik, mint a Limp Bizkit, a Korn, vagy a Papa Roach kínosan próbáltak változtatni, haladni a korral, ők zavartalanul írták továbbra is a lemezeiket. Hogy miért? Mert az ő alapötletük és annak kivitelezése bizonyult a legidőtállóbbnak: a tényleges súllyal bíró riffekről, a lebegős, elszállós hangulatról, és Chino különleges énektémáiról a történelem bizonyította be, hogy elég egyediek és működőképesek ahhoz, hogy változtatás nélkül is a legjobbak közt tartsák a zenekart. Ám a pixisben maradáshoz lemezeket is ki kell adni, ezért jelent meg idén a Diamond Eyes, melyről a következőkben szerkesztői véleményeket olvashattok:

“A LEGJOBB LEMEZÜK 2000 ÓTA”

A Deftones egy szoborcsoport. Nem csak állandó és masszív, de egy korszak, egy stílus legjobb pillanatait örökíti meg, afféle nu metal mementó. Ők nem hozzák nehéz helyzetbe a rajongóikat a váltásaikkal, olyanok, mint édesanyám: ő is tudja, hogy a csokis-almás süti receptjében van akkora potenciál, hogy sokadjára se legyen unalmas, és apró változtatásokkal is több, mint egy évtizede lakjak jól vele. Nincs ez másképp az idei albummal sem, a Diamond Eyes ügyesen keveri az eddig megszokott elemeket, épp csak annyit változtattak rajta, hogy 2010-ben is megtalálja az igényeket: talán karrierjük legfogósabb refrénjeit írták meg a fiúk, egész egyszerűen akinek a címadó dal nem ragad a fülébe, az higítóval mosakszik. Sergio Vega (ex-Quicksand) is sikeresen pótolja Chi Chenget, de ez nem meglepő, hiszen egyrészt rutinos zenészről beszélünk, másrészt a Deftones is biztosan hallott pár Quicksand-témát a ’90-es évek közepén. És ha már szóba jött Cheng, bizonyára az ő balesete és állapota által keltett feszültséget érezheti ki az ember néhol az amúgy elég pozitív összhatású albumból, ezáltal a Diamond Eyes hangulatát én csak a White Pony-hoz tudnám hasonlítani különlegesség terén. Ez az összetettség természetesen a zenében is ott van, bár ez náluk már rutin: Chino hozza a zseniális dallamokat, és ahol kell, ott a keményebb üvöltéseket is (pl. Rocket Skates), és hiába tartoznak a zenekar erősségei közé Carpenter riffjei, a lassabb dalok ugyanúgy működnek, nem szakítják meg a baromi egységes korongot. A Deftones tehát robog tovább, láthatóan a Chi baleseténél tanúsított rajongói visszajelzések újabb erőt adtak nekik, és nem csak át tudtak lendülni a tragédián, de szerethetővé, aktuálissá, és népszerűvé tudták tenni a több, mint tíz éve szinte állandó zenéjüket. Az meg már igazán mellékes, hogy a Diamond Eyes a legjobb lemezük 2000 óta. (Malibu)

“BESZIPPANT MINKET A DIAMOND EYES ATMOSZFÉRÁJA”

“Time will see us realign” – nem is kezdődhetne ennél tökéletesebben egy új Deftones album. Valóban újra jó irányba áll a zenekar hajójának orra, a határ pedig a csillagos ég, ha élhetek ezzel az esetlen képzavarral. Chino ismét lefogyott, elment párszor énektanárhoz, és meg merem kockáztatni, hogy néha jó kedve is van. Ebből áll ugyanis a Diamond Eyes. Felemelő elszállások, pokoli mélységű riffek, szokatlanul pozitív pillanatok, azonnal ragadó refrének és mesterien megkomponált hangulatingadozások – magyarul minden, amit ez az öt zenész valaha lepakolt az asztalra, csak egy kicsit még több, még jobb, még szebb köntösben. Mivel a megjelenés óta szinte naponta többször végigpörög a lemez, mostmár szemrebbenés és szájhúzás nélkül le merem írni, hogy időtálló és hibátlan anyagot készített a sacramentói ötös, amit bátran odaállíthatunk az egy évtizede megjelent White Pony mellé. Igaz, hogy az azóta Nevermind-státuszba emelkedett album a nu-metal abszolút fénykorában lett sikeres, és a Deftones azóta jócskán kikerült a mainstream média reflektorfényéből, de én nem tartom kizártnak, hogy 2020-ban természetesnek fog tűnni, ha mondjuk a Change mellé odaállítjuk a Beauty Schoolt. Hatalmas potenciál van minden egyes új szerzeményben, a 42 perces kiadvány egyetlen percig sem unalmas, a dalszerzői tehetség és összeszokottság pedig még talán soha nem ütközött ki annyira Carpenterék munkáján, mint most. Bár a lemezeik hangzásával a ’97-es Around The Fur óta nem volt semmi gond, hatalmas a fejlődés ezen a téren is. Minden hangszer gyönyörűen szólal meg, és Frank Delgado effektjei is sokkal nagyobb teret kaptak, mint eddig bármikor. Eleinte persze furán hat a tech metal bandákat megszégyenítő mélységgel dörmögő nyolchúros gitár egy Deftones albumon, de ahogy szép lassan beszippant minket a Diamond Eyes atmoszférája, megértjük, miért van rá szükség, és hogy mennyire tökéletes ez így. Egyetlen kérdés marad csupán nyitva: ezek után vajon milyen lehet az Eros? (eks)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=qksTlo_1Tpw

“EMBERKÉNT MEGÉLNI EGY EMBERI TRAGÉDIÁT”

Ugyan a Deftones tagjai előzetes nyilatkozataikban megpróbáltak amellett érvelni, hogy az Eros helyett megírt Diamond Eyes nyugodt, felemelő és optimista színezettel fog bírni, Chinoéknak egy szavát se hidd el. Elvégre a stressz, a sokk, és minden aggodalom, amely Chi Cheng balesetének hatására szabadult fel a srácokban, akarva-akaratlanul megnyilvánul a Diamond Eyes dalaiban is, amely egy zaklatott, szorongó, és némiképp klausztrofóbiás hangvételű lemezt eredményezett. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a kiadvány végletesen elmerülne saját gyötrelmeiben, sőt. Az elfojtott agresszió, a keserédes vágyakozás, valamint az önmarcangoló vibrálás jelensége feloldozást nyer Saturday Night Wrist dalaiban kikísérletezett hangulatszínező eszközök jóvoltából. Így az album lezárt, tudatosan felépített, és azonos színvonalú, ám változó árnyaltsággal bíró keretes szerkezete a White Pony óta a legszerethetőbb Deftones albumot eredményezte. A korábban ecsetelt negatív hangulati tényezőket elektronikus közbevetések, valamint Chino orgánuma kompenzálják; utóbbi pedig még mindig képes önmagában is irányítani a hallgató figyelmét. Az album legnagyobb erőssége egyébként a kiterjesztett következetesség élménye: az, hogy a dalok egymásból következnek időzítés, és helyenként múltidéző kicsengésű, elharapott témák terén egyaránt. Ebben Sergionak is igen nagy szerepe van, hiszen hősünk egy kis hazait (áldott Quicksand, ugye) is beépített a Deftones lemezébe, bár az utóbbi kiadványokban már nyomokban így is felfedezhettünk maszatolós post-hardcore kikacsintgatásokat a Glassjaw nyomvonalán, főleg Chino hangjátékának köszönhetően. Így végeredményében a – jelentsük ki: a zenekar életművében minden tekintetben egyedülálló – Diamond Eyes egy saját zenei világgal rendelkező zenekar újabb sajátos kinyilatkoztatása arról, hogy milyen is emberként megélni egy emberi tragédiát. (dávid.)

“MINDENKÉPPEN ÉV ALBUMA”

A Deftones az a zenekar, ami pályafutása kezdete óta kirobbanthatatlanul ott van nálam az örökös toplistámon. Nem hivalkodóan, nem tolakodóan, inkább alázatosan, szerényen, ugyanakkor magabiztosan és ellentmondást nem tűrően teszik a dolgukat már több mint két évtizede. Kedvenc lemezt nehezen tudnék kiemelni, mindegyik albumhoz megvannak a kötődési pontok, mindegyik hatására újra megelevenednek életem bizonyos szakaszai, amiket újra és újra át lehet élni mindamellett, hogy a korongon szereplő dalcsokroknak is ugyanúgy megvan a maguk kis sajátos világa. De természetesen ha megnézném, melyik az az anyag amit a legkevésbé hallgattam rongyosra, az a szóban forgó lemezt megelőző Saturday Night Wrist volt, így aztán hatványozottan is komolyabb várakozás előzte meg nálam az új hanganyagot. Chi Cheng sajnálatos balesete pedig azonnal kérdőjelek sokaságát rajzolta fel az égboltra, de jelen cikk témájának ismeretében azt kell mondanom, nem csak hogy örülök, de rendkívül büszke is vagyok a sacramentoi brigádra, hogy sikerült olyan módon folytatniuk a zenélést, amiről a legmerészebb álmaimban sem reménykedtem. Sergio Vega több mint tökéletes választás a basszusgitárosi posztra. A többiek teljesítménye eddig sem volt kérdéses, így aztán ugyanúgy hozzák a maximális szintet, mint eddig. A borító egész egyszerűen gyönyörű. Mérhetetlen nyugalmat, ugyanakkor valami megfoghatatlan, vészjósló hangulatot is áraszt magából, ami a dalokra is ugyanígy jellemző. A nyitó Diamond Eyes minden szempontból egy tökéletes címadó tétel, valamint remekül adja meg a kezdőhangot. A hozzá készített klip pedig gyönyörűen harmonizál az album külcsínjével. Stephen Carpenter pincemély riffjeihez csodálatos módon idomul Frank Delgado minden eddiginél nagyobb szerepet kapó szintiszőnyege, tovább finomítva a hangulatot. Chino éneke pedig a lehető legzseniálisabb módon közvetíti a dalok üzenetét, biztosítva a folyamatos lúdbőrt. Tiszta dallamai, sikolyai megfelelő arányban oszlanak el, Abe dobolása pedig sehol sem több, mint amennyit a zene megkíván. A lebegős részek azt hiszem minden eddiginél hangulatosabbra sikeredtek, elég csak az olyan minimál témára épülő nótára gondolni mint a You’ve Seen The Butcher, vagy a már-már slágeres Beauty School-ra, a totális katarzist biztosító Prince-re, hogy aztán újra fel lehessen pörögni a szintén megfilmesített Rocket Skates-nek köszönhetően. Szükség volt persze némi időre ahhoz, hogy beérjenek a dalok, de néhány hallgatást követően egyre inkább kezdtem függővé válni, és nem múlik el nap azóta sem, hogy ne hallgatnám meg többször is a lemezt, ami iránt érzett rajongásom aztán nemrég újabb magaslatokba repült egy fenomenális Nova Rock-os koncertnek köszönhetően. Nálam mindenképpen év albuma a mű. (csabillog)

“AZ ÚJDONSÁG EREJÉVEL HAT”

Kétség nem férhet hozzá, hogy a Deftones azon kevés zenekarok egyike, amelyik úgy emelkedett ki az őt körülvevő szcénából, hogy közben szinte semmit nem változott. Ez persze nem jelenti sem azt, hogy a csapat önismétlésbe fulladt volna (valaha is a pályája során), sem pedig azt, hogy az egyes albumok a jól bevált zenei elemeket, motívumokat írják át újra és újra. Helyette éppenséggel az a paradox helyzet áll fenn, hogy a jól körvonalazható, ismerős Deftones-stílusjegyek egyben mindig az újdonság erejével hatnak. Mindez pedig arra is elég volt, hogy könnyedén túléljék azt a nem túl hosszú életűnek bizonyult műfajt, amelyből annak idején ők is kiindultak. Mindennek pedig azért van itt most jelentősége a Diamond Eyes kapcsán, mert ez a lemez egyfajta szimbóluma annak a folyamatnak, amit fentebb vázoltam: nem igazán újító, de kétségkívül nem újramondása a korábbiaknak, hanem e kettő között, a középúton, a lehető legjobb arányban különböző hangulati tényező között, valami olyan született meg, amely egy újabb bizonyítványa a zenekar végtelen lehetőségeinek, de még inkább annak, hogy ezeket a lehetőségeket mindig ki is használják Chinoék. Persze azért felesleges lenne a korábbiakat figyelmen kívül hagyni, és pátosszal teli szuperlatívuszokat zengeni a Diamond Eyesról, de érdemei jól érezhetőek: egy olyan korban, amikor már szinte alig lehet igazán, a klasszikus értelemben vett slágert írni, a Deftones kiad egy olyan albumot, ami majdhogynem ilyenekkel van tele. Ráadásul a rendkívül erős kohézió, amely egybefogja a felvételeket, amelyek csak áramlanak, egymásba folynak, biztosítja azt, hogy egy markáns, koncepciózus összképről is szülessen benyomásunk. És ahogy az idei album a letisztultság jegyeit is magán hordozza (legalábbis a régebbi megjelenések fényében), úgy a rutin, a magabiztosság is jelét adja, de sem kiüresedett, jellegtelen ujjgyakorlatnak, sem kényszeredett kötelességteljesítésnek nem érezhetjük a Diamond Eyest: itt az őszinte érzelmek kavarognak, utaznak riffekkel, dallamokkal. (Mesif)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=woR6ohiFeYE