Death és Cynic szteroidokon – az Obscura megint megcsinálta!

A német Obscura neve évek óta egyet jelent a minőséggel a progos/technikás death metal mezőnyben, minden albumukkal újabb szintet léptek, főleg a Cosmogenesis nevű második nagylemezük irányította rájuk a színtér figyelmét. Az elképesztő technikai tudással felvértezett, már-már tökéletesre csiszolt konceptalbumon még hangsúlyosak voltak a hatásaik (ezeket igazából a mai napig sem tagadják le, sőt, büszkén vállalják), de tetten érhető volt az egyediségre való törekvés is. A harmadik nagylemez, az Omnivium pedig bátran nevezhető az utóbbi évek egyik legjobb, akár etalonnak is tekinthető death metal anyagának, itt már kétség kívül felismerhető volt nem csak az egyedi dalszerzési struktúrájuk, hanem a hangzásuk is. Időközben lelécelt két oszlopos tag is, mind az überdobos Hannes Grossmann, mind a gitáros Christian Münzner otthagyta a bandát, a szokásos személyes és zenei nézeteltérésekre hivatkozva. Bármilyen kilátástalannak is tűnt a helyzet, 5 év után itt az új Obscura lemez, az Akróasis!

Nem kis várakozás előzte meg az új nagylemez megjelenését, az elsőként bemutatott dalok viszont elhallgattattak minden szkeptikust, a zenekarvezető Steffen Kummerer nem hogy megtalálta Grossman és Münzner tökéletes utódjait, de egy újabb méltó fejezetéhez kísérte a bandát. Az Akróasis egy 4 albumos koncepció harmadik állomása és bármennyire is hihetetlen, még az Omivium áltál magasra tett lécet is sikerült megugornia. Olyan szintű technikai felkészültség és a stílus irányába áradó alázat lengi körül az egész anyagot, amely kiemeli a zenekart a sokszor a hallgathatatlanság határáig feszített progresszívnak kikiáltott death metal mezőnyből, ami nagyon ritka és megbecsülendő. Az első pár hallgatás szinte nem is elég a dalok befogadásához, néhol annyira rétegzett, annyira nyakatekert a dalok felépítése, hogy az mindenképp kiált az elmélyülős/fejhallgatós megközelítés után. Szerencsére nem egy kakofónnak ható hangszermaszturbálásként kell ezt értelmezni, nagyon is igyekeztek kapaszkodókat hagyni, minél közérthetőbben fogalmazni (természetesen csak a saját szintjükön). A már említett hatások továbbra is a prog death keresztapák, azaz a Cynic-Atheist-Death triumvirátus életművének tökéletes lenyomatai, de azokat nem csak tiszteletben tartva, hanem újabb szintekre emelve sikerült az Obscura-hangzásba építeni. Rögtön a nyitó tétel, a Sermon of the Seven Suns visszahozza azt a Cynic-féle hangulatot, amit maga a Cynic sem tudott (akart?) reprodukálni az 1993-as debütáló albumuk, a Focus óta. A másik egyértelmű hatás, a bónusz zárótételben teljesedik ki, ami már kicsit talán túlzottan is hasonlít a megihlető dalra, konkrétan egy az egyben a Death akusztikus jellegű Voice of the Souljának mintájára van felépítve, mind hangszerelés, mind hangulat szempontjából. Ez nyilván nem szándékos koppintás a részükről, inkább tiszteletadás, és szerencsére a saját hangzásuk megléte jobban jellemzi az Akróasis egészét. Elég csak meghallgatni a keleties témákat szélvész death szaggatásokkal ötvöző The Monist című tételt, vagy a komolyzenei betétekkel is operáló 15 (!) perces Weltsteele-t. A hangszerkezeléssel kapcsolatban oldalakat meg lehetne tölteni, különösen a fretless basszusgitárt kezelő Linus Klausenitzer játéka elképesztő, de az új dobos, Sebastian Lanser játékáról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, minden poszton emberfeletti teljesítmények születtek.

Nagy odafigyelést igénylő anyag lett az Akróasis, de azt ki lehet jelenteni, hogy ebben az évben aligha lesz már sok olyan lemez a stílusban, ami felveheti a versenyt az Obscura új alkotásával. 9/10

Április 6-án élőben is megnézheted őket, a Chuck Schuldiner előtt tisztelgő Death DTA társaságban fognak fellépni a Barba Negrában, az eseményről bővebb infót itt találhattok!

Ajánlott dalok: The Monist, Ode to the Sun, Fractal Dimension