Death By Stereo – Death For Life

A kaliforniai Death By Stereo nemrég hazánkban járt az Ignite előzenekaraként, s mikor megpillantottam náluk a Death For Life című (s egyben legmerészebb) korongjukat, rá két perc múlva már fizettem is érte, hiszen eddig csak a nem éppen impozáns (virító piros papírtok egy számlistával, egy másolt CD-vel) promóciós kiadvány lehetett a birtokomban, és ezt a tarthatatlan állapotot kívántam orvosolni a dombornyomott borítóval, valamint booklettel felvértezett kiadvánnyal.

De személyes élményeim kifejtése helyett inkább térjünk rá a tárgyra! Efrem Schulz és barátai már a gimnáziumban együtt zenélgettek, saját szórakoztatásukra játszották kedvenceik feldolgozásait (gondolom senki sem találná ki, hogy Agnostic Front és Dead Kennedys tételek alkották repertoárjuk nagyrészét), majd a szándék komolyodásával egyenes arányosságban a muzikalitás is növekedett, hiszen a srácok – főleg a 2003-as, „Into The Walley Of Death” című lemezen – már egy változatosabb összkép kialakítására törekedtek, így már nyomokban azon a korongon is felfedezhető helyenként egyfajta metalorientált megközelítés, azonban a fegyvertár akkor még eléggé foghíjas volt a műfajokon túli nyúlkálásokhoz; hiszen feelinges témák megírásához a tehetség mellett nem árt egyfajta képzettség is, s tanulva ebből a 2005-ös „Death For Life” című albumuk keretein belül amellett, hogy felzárkóztak az embertpróbáló feladat szintjéhez, egyben megalkották saját csúcsukat is.

A nyitó Binge/Purge kisebb gitárgerjedések és egy „Death For Life!” csordakiálltáson túlmenően hatalmas Testament-ízű riffekkel nyit, melyet megkoronáznak Efrem emelkedett hangulatú refréndallamai, valamint a ritmusszekció pörgős alapjai, a koronát azonban a feelinges gitárszóló teszi fel a lemez első tételére. Már itt szembesülhetünk a tényekkel, melyek közül a keményebb zenei alap mellett az tűnik fel elsőként, hogy Efrem végre továbbfejlesztette a náthás oroszlánfókára emlékeztető hangszínét, hiszen amellett, hogy változatos orgánummal énekel a lemez elejétől a végéig, még ragadósak is a témái. Nincs idő a felszusszanásra, máris arconvágnak az I Give My Life hatalmas dallamokkal és felszabadult hangvételben fogant punk/hc riffjei, azonban ez a tétel sem nevezhető hagyományosnak, hiszen a még mindig thrash metal gyökerű verzékkel pont egyensúlyt alkotnak az éteri refréndallamok, valamint egy beiktatott, jellegzetesnek nevezhető hardcore darálás.

Gitárgerjedésekből növi ki magát a Forget Regret gonosz basszustémája, mely egy felkavaró témázgatás melegágyául szolgál, ám ez a későbbiek során csak nyomokban marad fenn, fenntartva egy zaklatott hangulatot, amit a refrén többszólamú dallamai, valamint a – Zaotól csent – aláfestő tapsolás, valamint a keretes szerkezet lezáró egysége emel egészen schlageres magasságokba. Az ezt követő Entombed We Collide nem cicózik, a berobbanó verzékben Efrem végig saját magának válaszolgat – különböző hangszínek alkalmazásával -, melyet az újfent energikus refrén tart kontrasztban, kiegészítve egy ízes, neoklasszikus virgával, valamint egy csordavokál-lassítással, Sick Of It All után szabadon. Azonban jelen esetben a srácok beiktattak egy romantikusnak nevezhető leállást, amiről több szót nem is ejtenék, ez hasson a meglepetés erejével a laikusok számára.

A Forever And A Day balladisztikus hangvétele alapján többen arra asszociáltak, hogy ez egy szerelmes schlagerpótlék, ám mint az a készített interjú során is kiderült, a tétel Efrem egyik barátjának haláláról szól, mely érződik is; hiszen az andalító melódiák a dal végére egyfajta dühkitöréssé transzformálódnak, mely elédvetíti a csalódottság képét; a Sors akaratán ember nem változtathat, akárhogyan is küzd. Kétségtelenül az album csúcspontja, a háttérből fel-feltörő vonósok hangulatfokozásával egyetemben. A This Curse Of Days ikergitáros futamaival az Iron Maiden sem vallana szégyent, azonban itt is érvényesül egyfajta punkos mentalitás, ami külön mosolyt csal a hallgató arcára, nem mintha eddig nem lett volna élvezet hallgatni a lemezt.

A Middle Fingers a címe alapján sem az „Én kicsi pónim” sorozat felkérésére íródott, a tételben pedig a korábbi Death By Stereo anyagokon megszokott, játékos (…elmebeteg…) punk/hardcore megközelítés érvényesül, Efrem szinte összes arculatát felvonultatva. A Nosotros Controlamos Todo (avagy „mindent figyelünk”, spanyolul) még az előbb hallható őrületből burjánzik, egy kifejezetten fogós tétellé transzformálódva, melyben újfent a komolytalanság által kifejezett elégedetlenség fogalmazódik meg. Néha tényleg olyannak hat a zenekar egynéhány tétele, mintha egyfajta paródia hardcore banda lennének, ám ez ne ijessze el a laikusokat, az idő előrehaladtával már tényleg csak nyomokban mutatkozik meg a srácok ezen arculata.

A hangvétel megtartásával, ám a keményebb zenei közeg visszaállításával aprít a W.W.J.D.? (avagy „What Would Jesus Do?”) mely pálcát tör a keresztény vallás amerikai, modernizált térnyerése felett, hiszen azonos címen fut egy televíziós műsor (lsd. South Park), melyben kiforgatják Jézus tanításait egy elfogult és bigott nézőpont szerint. A tételben is érvényesül egyfajta kettősség, hiszen a helyenkénti punk mészárlást hol neoklasszikus (thrash) megoldások, hol a korábban hallható játékosság váltja fel. A Don’t Piss On My Neck And Tell Me It’s Raining akár felfogható az előző lemez I Would’nt Piss In Your Ear, If Your Brain Was On Fire nótájának folytatásaként, ám csak szövegi megformálásában, hiszen a nóta popschlagereket megszégyenítő, romantikus hangvétellel nyit, melyeket újfent megtámogat egy komolyzenei aláfestés; de ez az állapot sem állandó, mert blastbeatektől kezdve a standard hardcore groovy-kig mindennel találkozunk.

A záró This Is Not The End egy felkavaró, és méltán súlyos lezárása egy változatos és energikus lemeznek, melyben a csúcspontot a refrénben hallható, drámai kórusok jelentik; ezen tétel meghallgatása után nincs az embernek felesleges szava, hiszen egy-az-egyben jellemzi a Death By Stereot: klasszikus metal riffek, punkos feltekerések, és váratlan megoldások halmaza ez a szerzemény is, melyet reméljük, hogy a jövő év során megjelenő lemezen további, magas szintű tételek fognak követni. A „Death For Life” album legnagyobb erénye a változatosságon, valamint az emészthető összképen túlmenően az, hogy a hardcore és a metal határmezsgyéjén ennyire precíz lemez még kevés született a XXI. században, mind a megoldások, mind a mentalitás terén: ezértis ez a lemez jelenti számomra 2005. legigényesebb produktumát, így a pontszám sem lehet kérdéses.

10/10.