Deaf Havana – Old Souls

Ugyan a brit színtér szépen halad a telítődés felé, az igazán zajos sikerek eddig nem voltak jellemzőek, így aztán a kitörési pontok keresése egyre inkább a periféria irányába fókuszálódik. A Deaf Havana is ezt az utat követi azzal, hogy a We Are The Ocean tavalyi mutatványához hasonlóan, módszeresen kivetkőzik önmagából, és ehhez egészen a ’70-es évekig nyúl vissza hozzávalókért, ami a tavaly kiadott alternatív/akusztikus verziókat tartalmazó album tükrében nem nevezhető meglepőnek. Az Old Souls tipikusan az a lemez, amit szentimentális körökben éretté válásként szoktak aposztrofálni, míg más olvasatban ez egyenlő a menthetetlen unalommal. Nos, utóbbiról szerencsére szó sincs, azonban tény, az új, zongorával, fúvósokkal, miegymással gazdagon szegélyezett irányvonal további kapukat nyithat meg a tagszámot tekintve is bővülő zenekar előtt, miközben be is csukhat jó párat maga mögött. A korábbi alternatív hatások helyett a dalok szinte kizárólag a gondosan felépített, rétegzett vokáltémákra építenek, és hatásaikat tekintve Bob Dylan-ig vagy éppen Bruce Springsteen-ig néznek vissza az időben (utóbbi turnézni is elvitte őket), miközben igyekeznek legalább annyira poposak maradni, mint mondjuk a Counting Crows. Meg kell hagyni, Veck-Gilodiék nemcsak akarnak, tudnak is slágereket írni, amit ezúttal is erős felhozatallal bizonyítanak. Az olyan, azonnal a fülekbe tapadó dallamok, mint amilyenekkel csak a példa kedvéért a már-már Foxy Shazam-es Everybody’s Dancing And I Want To Die, a nagyon Dallas Green-es, mindazonáltal a korong egyik magaslati pontját jelentő Subterranean Bullshit Blues vagy éppen a 22 vannak teletömve, meghozhatják az áttörést. És akkor még nem is beszéltünk az igényes klippel ellátott Mildred-ben vagy éppen az album végére szoruló, folkos King Road Ghost-ban rejlő potenciálról, amire mások egy teljes életpályát képesek felépíteni. A lényegre törő megközelítés ellenére (szerencsére) nem veszik el a srácok legnagyobb erénye sem, az az elragadó szenvedélyesség, ami ezúttal is érzelmes szövegekkel társul, minek révén bárki magénak érezheti a teljes hanganyag bármelyik tételét.

Az elkövetkezendőkre nézve a legnagyobb talány valószínűleg az, hogy az undergroundot és saját múltját is maga mögött hagyó Deaf Havana meddig jut a borzasztóan slágeres, de egy kicsit talán túlnyújtott Old Souls által. Az irányzék egyértelmű, hogy merre szándékoznak elindulni, és minden esélyük megvan rá, hogy szélesebb körben is ismertek legyenek. Ezek a dalok ugyanis képesek úgy az ember bőre alá férkőzni, hogy akár egy hűvös, őszi délutánon is jó kedvre derítsék, netán dúdolásra késztessék, vagy éppen eszébe juttassanak egy rakás elfelejtett emléket vagy valakit, akivel már nagyon régen nem beszélt – hangozzon ez bármennyire is szentimentálisan. 9/10