Deadlock – The Arsonist

Tracklist:

01. The Great Pretender
02. I'm Gone
03. Dead City Sleepers
04. The Arsonist
05. Darkness Divine
06. As We Come Undone
07. Hurt
08. The Final Storm
09. Smalltown Boy (Bronski Beat feldolgozás)

Műfaj: modern metal

Támpont: Universum, Unsun

Hossz: 36:09

Megjelenés: 2013. július 26.

Kiadó: Napalm Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nagyon szép gesztus, és igazából örvendetes, hogy a német színtér mennyire összetart, de ha véletlenül felvillanyoznának bennünket az ottani közismert zenészek valószínűtlenül kedves szavai, - "tágítja a melo-death horizontot", "határozottan a legjobb és legmodernebb Deadlock album", "a progresszív hangzás rajongói szeretni fogják a virtuozitást és a technikás ravaszságot" - akkor gyorsan üljünk vissza a helyünkre. A Deadlock kapcsán igen nagy bátorságra vall ilyesmikkel dobálózni, hiszen az egykor szebb napokat megélt zenekar akkora válságban van a legutóbbi lemez óta, amiből nem lehet látszatmegújulással kikecmeregni, márpedig ők ez alkalommal ezt az utat választották.

Bizonyára az sem véletlen, hogy idő közben a Lifeforce is szakított a csapattal, és ha visszagondolunk, hogy a Bizarro World mennyire átlag alatti teljesítmény volt, akkor a The Arsonist mégsem akkora hidegzuhany. Ennek ellenére nem hagy nyugodni a kérdés, hogyan jutott a Deadlock idáig, mert elég gyenge kifogás lenne az idő közben eszközölt, túl sok vizet nem zavaró poszt- és tagcserével magyarázni azt, hogy tulajdonképpen visszafelé fejlődnek. Ez a megállapítás pedig még annak fényében is tartható, hogy a német ötös érezhetően szeretett volna megújulni, és ha úgy vesszük, akkor ez felületesen, figyelemelterelő trükkökkel meg is valósult. Gondolván itt arra, hogy a djent általánosan kortárs ágazatokra gyakorolt hangzásbeli reformja itt is tetten érhető, de az esetek legnagyobb többségében a (lényegi) technikás megoldások nélkül. Ám ha ezen túltesszük magunkat, akkor is nehéz megbarátkozni a dallamos death metal és metalcore elemek felszámolásával, vagy legalábbis olyan szintű száműzésével, amelynek köszönhetően már nincs értelme az említett stílusokról érdemben beszélni. Ezzel a lépéssel saját gyökereikre mondtak nemet, de a legnagyobb probléma mégis az, hogy cserébe nem kaptunk semmit. A szaggatott riffek között elvétve akadnak ugyan meggyőzőek, viszont jellemzően döbbenetes, mennyire ötlettelenek, és mindössze a már említett djent-effekt kölcsönöz nekik igazi súlyt, ennél fogva csodálkoznék, ha a tapasztalatlan és elkötelezett hallgatókon kívül sikerülne bárkit is meggyőzniük arról, hogy érdemes volt az albumot erre építeni. Összességében tehát ijesztően alsókategóriás munkával van dolgunk, de ha van valaki, aki képes lett volna eladni a produkciót, az Sabine Weniger – ehelyett olyan óvodás dallamokat hoz (nem vicc, meg lehet hallgatni a nyitó The Great Pretender refrénjét, akár egy gyerekdal is lehetne), hogy igazából már teljesen mellékesnek tűnik, mennyire nem ragadnak a tiszta énekes részek.

Elég nehéz ezek után a zenekar jövőjéről beszélni, hiszen ha pusztán zenei vonatkozásban vizsgáljuk a dolgot, akkor nincs nekik olyan, viszont van már annyi ebben a névben, hogy ne hagyják veszni, és talán egy szerencsés fordulattal (legyen az egy-két valóban kulcsfontosságú tagcsere, vagy egy jól működő recept) sikerül visszaforgatni a csapat nevét legalább a “kellemes” középmezőnybe. 3/10