Dead in the Dirt – The Blind Hole

Tracklist:

01. Suffer
02. The Blaring Eye
03. Swelling
04. Strength Through Restraint
05. Idiot Bliss
06. You Bury Me
07. Skullbinding
08. Mask
09. Cop
10. No Chain
11. Will Is The War
12. Beggar
13. One More Day
14. The Pit Of Me
15. Caged
16. Starve
17. Vein
18. Pitch Black Tomb
19. The Last Nail
20. Two Flames
21. Knife In The Feathers
22. Halo Crown

Műfaj: grindcore/powerviolence

Támpont: Iron Lung, See You Next Tuesday, Me And Him Call It Us, Watchmaker

Hossz: 23:52

Megjelenés: 2013. augusztus 6.

Kiadó: Southern Lord

Webcím: Ugrás a weboldalra

Disszonancia: (lat.) rosszulhangzás, rossz hangzás. A stabil, konszonánsnak tartott hangok ellentéte, instabilnak tartják, és egyszerűen bántja az ember fülét. Egyes elméletek (lásd.: kognitív disszonancia) szerint ez a mindennapi életben is jelen van. A disszonancia a legjobb barátod, aki bejelenti, hogy elköltözik, mert valójában utálja a várost, ahol megismert téged. A disszonancia egy telefon a munkahelyedre, ami egy családtag haláláról értesít. A disszonancia egy - feltehetőleg - részeg öngyilkosjelölt, aki úgy döntött, hogy veled szemben hajt fel az autópályára. A disszonancia mindig ott van, ha valaki azzal próbál meg vigasztalni, hogy "ennek így kellett lennie." A disszonancia az a hang, aki belül azt mondja, hogy márpedig ennek rohadtul nem így kell lennie. És a disszonanciának többnyire igaza van.

A rögtönzött kisesszé után már csak az a kérdés, hogy hogy jön ez a Dead in the Dirt debütjéhez? A Blake Connally vezette csapat valószínűleg ugyanezekkel a gondolatokkal vonult a stúdióba, hogy felrántsák a majd 25 perces debütöt. És tudták, hogy mit akarnak csinálni, lévén Blake 2006-ban már kidobott egy zseniális ötletbombát, amire messze nem kapták fel annyian a fejüket, mint amennyit az az anyag megérdemelt volna. A Dead In The Dirt szempontjából pedig ez azért érdekes, mert a The Blind Hole-on hallható megoldások 70%-a közvetlenül a Me And Him Call It Ustól lett átörökítve (ami a legkevésbé sem baj, sőt), legyen szó hangzási (alapzaj a kulcspontokon – Strength Through Restraint, Halo Crown, Jim Harrison verse -, nyers dobsound, brutálisan gerjedő gitárok) vagy zenei (His Hero Is Gone-módra hajlongó dallamok, “stop&go” darálások – Idiot Bliss, Caged -, meg úgy kb. az összes matekos piszkítás) ötletekről. De ezeknek a megoldásoknak sikerült a legmegfelelőbb közeget megtalálni, azt a műfajt, amelyik a lehető leghangosabban igyekszik hangoztatni, hogy semminek sem kellene így lennie: a grindcore-t. És ebből a párosításból egy szörnyeteg született.

Persze ezt már az előző EP-k (Vold – 2010, Fear – 2011) alapján is lehetett tudni, de azok – bár remek anyagok voltak – feleakkora pusztítást sem végeztek, mint amit itt hallhatunk. Ha tavasszal azt írtam a Nailsre, hogy példaértékű, akkor ez itt példaértékű szorozva tízzel. Az még hagyján, hogy kíméletlen az intenzitása az anyagnak és brutálisan szól (a Weekend Nachos gitárosát, Andy Nelsont illeti a dicséret érte), de annyi zseniális ötlettel van telerakva, hogy napokig tartana legépelni. Tényleg minden dalban van olyan pillanat, ami miatt a hallgató libabőrös háttal anyázik mormolva. Ilyen pillanat a Suffer főriffje, a Swelling végén a döngölős lezárás a “NO FUCKING ESCAPE!” hörgéssel, vagy a már említett Strength Through Restraint ragaszkodása a címhez (önmegtartóztatással szerzett erő, és tényleg végig olyan, mintha ki akarna robbanni valami orbitális rombolásba, de végig megmarad a kéthangos sludge téma). De ott van a You Bury Me főtémája, a Cop verzéjébe betolakodó, As The Sun Setset idéző dara, majd ahogy utána újból elkezd építkezni a dal, csak hogy ugyanaz a riff megint tönkrevágja, ezúttal végérvényesen, a Will Is The War… igazából nagyon sokáig lehetne sorolni, és mindegyiket felülmúlja a Halo Crown zsenije. Már eleve a vánszorgó indulás megér egy misét, de a lezárás az, ami a dalt – és az egész lemezt – olyan magas léccel látja el, amit iszonyatosan nehéz lesz megugrani bárkinek is. Azt a fájdalmat, amit az utolsó másfél-két percben kipréselnek magukból a fiúk, közel lehetetlen szavakkal leírni: minden egyes dobütés, minden egyes gitárhang, minden egyes elüvöltött sor képes arra, hogy kitépjen egy darabot az ember lelkéből. És mindenképpen el kell mondani, milyen impresszív teljesítményt nyújtanak a tagok, főleg Blake öblösen elhörgött és Bo Orr rezignáltan elsikoltott énektémái egészítik ki egymást remekül, de akkor már meg kell említeni Hank Prattet is, aki eszméletlenül profin dobol végig a korongon. Nagyszerű egyéni teljesítmények, és nagyszerű összteljesítmény: a Dead In The Dirt megmutatta, hogy hol kell(ene) a grindcorenak tartania 2013-ban, és a műfaj meghatározó anyaga lesz a következő években a The Blind Hole – remélhetőleg.  10/10