Dead in the Dirt – The Blind Hole

A rögtönzött kisesszé után már csak az a kérdés, hogy hogy jön ez a Dead in the Dirt debütjéhez? A Blake Connally vezette csapat valószínűleg ugyanezekkel a gondolatokkal vonult a stúdióba, hogy felrántsák a majd 25 perces debütöt. És tudták, hogy mit akarnak csinálni, lévén Blake 2006-ban már kidobott egy zseniális ötletbombát, amire messze nem kapták fel annyian a fejüket, mint amennyit az az anyag megérdemelt volna. A Dead In The Dirt szempontjából pedig ez azért érdekes, mert a The Blind Hole-on hallható megoldások 70%-a közvetlenül a Me And Him Call It Ustól lett átörökítve (ami a legkevésbé sem baj, sőt), legyen szó hangzási (alapzaj a kulcspontokon – Strength Through Restraint, Halo Crown, Jim Harrison verse -, nyers dobsound, brutálisan gerjedő gitárok) vagy zenei (His Hero Is Gone-módra hajlongó dallamok, „stop&go” darálások – Idiot Bliss, Caged -, meg úgy kb. az összes matekos piszkítás) ötletekről. De ezeknek a megoldásoknak sikerült a legmegfelelőbb közeget megtalálni, azt a műfajt, amelyik a lehető leghangosabban igyekszik hangoztatni, hogy semminek sem kellene így lennie: a grindcore-t. És ebből a párosításból egy szörnyeteg született.

Persze ezt már az előző EP-k (Vold – 2010, Fear – 2011) alapján is lehetett tudni, de azok – bár remek anyagok voltak – feleakkora pusztítást sem végeztek, mint amit itt hallhatunk. Ha tavasszal azt írtam a Nailsre, hogy példaértékű, akkor ez itt példaértékű szorozva tízzel. Az még hagyján, hogy kíméletlen az intenzitása az anyagnak és brutálisan szól (a Weekend Nachos gitárosát, Andy Nelsont illeti a dicséret érte), de annyi zseniális ötlettel van telerakva, hogy napokig tartana legépelni. Tényleg minden dalban van olyan pillanat, ami miatt a hallgató libabőrös háttal anyázik mormolva. Ilyen pillanat a Suffer főriffje, a Swelling végén a döngölős lezárás a „NO FUCKING ESCAPE!” hörgéssel, vagy a már említett Strength Through Restraint ragaszkodása a címhez (önmegtartóztatással szerzett erő, és tényleg végig olyan, mintha ki akarna robbanni valami orbitális rombolásba, de végig megmarad a kéthangos sludge téma). De ott van a You Bury Me főtémája, a Cop verzéjébe betolakodó, As The Sun Setset idéző dara, majd ahogy utána újból elkezd építkezni a dal, csak hogy ugyanaz a riff megint tönkrevágja, ezúttal végérvényesen, a Will Is The War… igazából nagyon sokáig lehetne sorolni, és mindegyiket felülmúlja a Halo Crown zsenije. Már eleve a vánszorgó indulás megér egy misét, de a lezárás az, ami a dalt – és az egész lemezt – olyan magas léccel látja el, amit iszonyatosan nehéz lesz megugrani bárkinek is. Azt a fájdalmat, amit az utolsó másfél-két percben kipréselnek magukból a fiúk, közel lehetetlen szavakkal leírni: minden egyes dobütés, minden egyes gitárhang, minden egyes elüvöltött sor képes arra, hogy kitépjen egy darabot az ember lelkéből. És mindenképpen el kell mondani, milyen impresszív teljesítményt nyújtanak a tagok, főleg Blake öblösen elhörgött és Bo Orr rezignáltan elsikoltott énektémái egészítik ki egymást remekül, de akkor már meg kell említeni Hank Prattet is, aki eszméletlenül profin dobol végig a korongon. Nagyszerű egyéni teljesítmények, és nagyszerű összteljesítmény: a Dead In The Dirt megmutatta, hogy hol kell(ene) a grindcorenak tartania 2013-ban, és a műfaj meghatározó anyaga lesz a következő években a The Blind Hole – remélhetőleg.  10/10