A halott ló Houston-ból jött, 88-tól húzta az igát 3 demóval és 2 nagylemezzel zabolázva önmagát, közben szánkba verte izmos crossover lázadó fémes faszát, végül 96-ban a Boil(ing) kislemezzel el is tűnt… a szokásos süllyesztőbe. Köszönhető ez annak, hogy zenéjük a 80-as évek vége és a 90-es évek eleje adta stíluskavalkád; alapvetően thrash metál, melyben akadnak death és grindcore szerű részletek, de ugyanígy megtalálhatjuk a korai punk és rock n’ roll vonalakat is, akad benne egy kevéske jazz, country, stoner és az igazán klasszikus régi rock zenék adta megoldások, s mindez megfertőzve és izomból keverve meg a D.R.I. féle crossover őrülettel.
Nem egy könnyű anyag, éppen sokrétűsége és idiótasága miatt, egyik percről a másikra ugrasz, de soha sem tudod mikor veszted el a talajt, mikor fogadnak dallamok, s mikor gyilkos pengék. A Dead Horse lényege az örök megújulás, haladó és mégis haldokló, avagy az örök paradoxon, melyben szerepet kap a meghatározó posztmodern lemezek rosszul irányított skizofréniájának a külsője, mint Mr. Bungle… némileg hasonlóságot mutat idővallum és zenei megoldások terén a szintén texasi Agony Column-nal.
Még annyit mellékesen, hogy ennek a lemeznek is elérkezett az újrakiadása 8 év után a Relapse jóvoltából (aki ismeri a kiadót, biztosra veheti, hogy ez a korong is remekmű — ez a kiadó ráérez, hogy mit kell megmutatni a világnak), s felkerült rá kiegészítésképpen még 4 szám, de mivel nekem az eredeti 91-es kiadás van meg, így arról írok. Az is az igazság mellé tartozik, hogy mindössze egyetlen nagyobb zenei múlttal rendelkező arc fordult meg a zenekarban, ő is korán otthagyta az őrült brigádot, egyeseknek ismerősen csenget a név; Michael Haaga — vokál és gitár (Superjoint Ritual, Demonseeds)…
Kutatva némi információ után a lovunkról, nyeregbe pattantam, ám semmi maradandót nem találtam, kivéve egy fura, ám annál jobban hangzó (s a zenekart nagyon jól bemutató egymondatos jellemzésre); A kínozott thrash ravasz kupacai, áthatolhatatlanul korhadt, és mazoista fém, amit katasztrofálisan elmesélt egy romlott költői zseni…
A kezdő
Cod Piece Face tipikusan azt a korai csapdosó súlyos thrash vonalat képviseli, a vokál változatos, egyes kritikák szerint
James Hetfield keresztezése
Kurt Cobain-nal plusz némi crust és stoner, és death metál orgánum; van benne valami (sőt!). Már ez a dal is mutatja mennyire abnormális a csapat, egy kissé HC-s crossover basszus kiállás után death metált kapunk, majd súlyos (jó értelemben) heavy-s stoner építkezést, mely nagyon kellemes, és mellékesen a korong tele van igényes kiállásokkal, leállásokkal, s nem utósorban szólókkal. A
Turn, akár mintha késői
Testament lenne, ám az ének berobbanásától már inkább a lehúzós, lassú stoner a jellemző, a közepétől már kezd keményedni, egyre punkosabb, tele hörgéssel, pattogó pergővel, majd iszonyatosan tört grind alapokkal… Szövegei terén a zenekar hatalmasat alkotott, rengeteg idiótaságot pakoltak össze, s a végeredmény ennek ellenére művészi és magabiztos, a
La La Song harmadikként lepi meg a hallgatót, egészen a közepéig punk-vicc metál, majd törés és a már hiányzó death metál témák hajlonganak. Nevestégesnek tűnhet, hogy ők maguk horsecore-nak nevezték el műfajuk, de annyira egyedi és kevert ez az egész, hogy én mindenfajta fenntartástól mentesen elfogadom ezt az új meghatározást… majd pereg a track tovább (hogy a picsába ne?!); szélsebesen crossoveresen, majd jönnek vissza a kezdeti dallamok mély hörgéssel, és thrashes riffekkel megspékelve.
A
Like Asrielle kezdése kiköpött
D.R.I. ám itt is érezni némi korai
Nuclear Assault féle motívumot (a korongon több helyen is), a dal a lassú és a gyors között mozog, hihetetlenül komplexen és ügyesen vergődve, egy igazi agyas lófasz, haha.
A
The Latent Stage stoneres, és régi rock zenei keveréke zakatoló thrash riffekkel és death metál féle hörgéssel, a végére, pedig poénos grind kiállásokkal, ahogy a
Peaceful Death se adja magát könnyen, nagyon tört dal, ahogy így hallgatom, olyan nevek jutnak eszembe róla, mint az első
Acid Bath lemez, vagy a késői
Buzzov-en, basszus dallam terén pedig
Godflesh, lebegős semmibe hullás, nem kevés mélységgel.
Az
Eulogy egy punk grindcore, sok crossover kapcsolattal operálva, ahogy a
Snowdogs egy tipikus
Buzzov-en féleség.
Ezt követi a
The Lark Nest adta stílus kavalkád, aminek elemzésébe inkább nem mennék bele, ez a dal ide-oda kapkod, s leírni is nehéz lenne, mit honnan merít, mindesetre ügyesen csinálják, vérprofik, s az átmenetek magukért beszélnek; nem venni észre őket…
A nem gyengén idióta című
Medulla Oblongata country és jazz részekkel kápráztatja el a gyanútlan hallgatót, a mellett, hogy egy vicces, máshol komor rock n’ roll, sok punk, thrash és grind résszel, s pár nagyon eltalált szólóval is szolgáltat, melynek a folytatása az
Aplo, ami egy újabb poén dal, a kórusok dallamánál nekem a korai
Beastie Boys ugrott be, haha. Ahogy a
Rock Lobster egy kibaszott tetves anyabaszó rock n’ roll dal, mely geci komolyan szántja végig a barázdákat… egyszerűen hatalmas! Ez amúgy a kultikus amerikai
B-52 egyik feldolgozása, mely nem kis energiával lett megtoldva… a záró dal a maga rövid kis vágóhídjával egy ironikus country tétel, s itt zárul a
Dead Horse deviáns színházi előadása.
A korong átka az, ami miatt hatalmas, s melyre már a cikk elején is utalást tettem; túl változatos, nehéz pár hallgatás alatt kiismerni, de ha elkap az égszíj, akkor súlyosan magával ragad. Hogy kinek ajánlott? Szinte bárkinek, a befogadás majd úgyis adja magát idővel, így vagy úgy… a ló elhullott, elrohadt, csontjait zörgetve egy nagy útra invitál a szélsőséges zenék adta erdők ismeretlen ösvényeire, nyerít egyet, és ott hagy a sűrűjében, csontos patái mögött röhögve emlékeztet a 80-as és 90-es évek csodálatos emlékeire…
10/ 10 (idióta nevű idiótaság fogós riffhalmazzal.)
—
Peaceful Death and Pretty Flowers
