Dead Hearts – Bitter Verses

A 2004-ben, Buffalo-ban indult, kisebb helyi zenekarok tagjaiból összeállt, és eddig No Love, No Hope címmel a holland Reflections-nél egy nagylemezt kiadott csapat története a „Keserű versek”-kel kezd komolyabbra fordulni, hisz ez a CD már a Ferret gondozásában érkezett hozzánk, és ugyan én nem mondanám konceptlemeznek, de tény, hogy a tételszámozott dalok, és az összefüggő dalszövegek sugallnak egy efféle megközelítést. Nyilván egy komolyabb hatású művet próbáltak összehozni a fiúk, lássuk, hogy ez sikerült-e.

A Somnium (latin, – álom) egy szomorkásabb bevezető, esővel, pengetéssel, visszhangosított távoli üvöltéssel, mihez hasonlót már ezerszer hallottunk, az álomnak a digitális ébresztőóra sípolása vet véget; és egy sóhajjal eljön az ébredés pillanata, miközben leereszkedik az alkony (Dusk), egy menetelős, lüktető dob groove-al induló, majd a gitáros felvezetéssel besúlyosodó együttüvöltős végkifejletbe torkolló lassú szerzemény. Kezdetét veszi egy álmatlan éjszaka, melyben a keserű érzelmek, saját démonaid nem hagynak nyugodni. Az első rendes dal, a Fall az előzőktől eltérően már dallamos punk/hardcore muzsika, melyben az ének, és néhol a gitár hangzása hoz némi Shai Hulud ízt (Hearts Once Nourished… korszak) de persze messze nem azon a nívón; lendületes, középgyors szerzemény, durva, de érthető énekkel (Derek Dole), vastag, együttüvöltő HC kórussal zuhanunk a mélybe, ahol a „lonely are alone again”.

Ugyan az album egészén elszórva találunk még átvezetőket, (úgymint a zongorás, hangulatos, és szomorú Exomnis – álmatlan éjszaka; és az akusztikus, jó dallammal felvértezett Maeror – nyomorúság), a dalok többsége a With Honor, Modern Life Is War, Comeback Kid, Rise Against vonalon mozgó, lendületes, igazi koncertzene, úgymint a végére frankón begyorsuló, punkos Innocence, a magas fordulatszámon pörgő, húzós Cold (a Breathing-üvöltéssel tisztára úgy indul, mint az utolsó Ignite-on a Bleeding), melyben a rövid kiállások utáni begyorsulások adják a sodrást. A Hope az album egyik legjobbja, tuka HC dobolással, amúgy intenzív dallamos HC; frankó kiállásokkal, ha nem Derek üvöltené torkaszakadtából végig a szöveget, akár Nofx-féle kalipunknak is elmenne a zenei alap, akárcsak a Hallow esetén, mely mintha egy Ignite demo lenne, vastag kiabálással, vagy a Calloused, melynél a rövid, elmerengő akusztikus maszatolás, és az abból kifejlődő súlyos groove kontrasztja tesz róla, hogy ne lehessen pár szóban elintézni.
Az Epitaph vontatott kezdésű, lassabb dal ismét, egy téma ismételgetésére, fokozásra építkezve, súlyos üvöltéssel, elég kifejező lett. A Fail nem tér el az eddigi recepttől, középtempós, együttüvöltős, groovy track, az Abadonment pedig súly kiállással kezd, és kellemesen megszaggatott részeivel színesít, de itt is kapunk némi gyorsulást. A Dawn zárja a félórásnál alig hosszabb lemezt, vége a tépelődésnek, de vajon ez a megnyugvást jelenti-e?

Összességében jó kis lemez ez, mint mondtam, többségében lendületes, nem ultrasúlyos, dallamos HC muzsikával. Apróbb hiba, hogy Derek éneke a kifejezősége ellenére is monotonnak hat hosszabb távon, és a szövegi koncepció kellően drámai és lélekre ható kifejezéséhez kevés az alkalmazott eszköztár az amúgy Jacob Bannon (Converge énekes) által készített borítóba csomagolt korongon. A sebzett sív legmélyére vezető elkeseredett útkeresés, drámia vízió elmarad, és amit kapunk helyette, az emocionálisan túlérzékeny, kemény, de nem súlyos, élvezhető muzsika. Összességében ígéretes banda ez, koncerten nagyon hatásosak lehetnek a szerzeményeik, és a Rise Against, Comeback Kid, Champion és hasonló bandák rajongóinak ajánlom a meghallgatását.

Honlapjukon végig lehet hallgatni az anyagot.
Ez pedig a Myspace oldaluk.