Dayshell – Dayshell

Mindazonáltal úgy tűnik, Shayley Of Mice & Men-es kitérőjének volt értelme. No, nem alkoholfogyasztási szokásainak izgalmasabbá válásáról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy az ott szerzett ismertség – még ha az kétes értékű is – nem lehetett érdektelen részletkérdés a Sumerian szerződés nyélbe ütésénél. Mindezzel összecseng az a tény is, hogy bár Dayshellként ez a zenekar első nagylemeze, a srácok korántsem most találkoztak először egymással. Ez a felállás tulajdonképpen nem más, mint Shayley korábbi zenekara, a kutya által sem ismert Covette újraalakulása, hiszen Sebastian Kerravcic gitáros kivételével „régi cimborákból” áll a tagság. A Covette egyetlen nagylemeze, aminek megjelenése után egyből fel is oszlott, még 2008-ban jelent meg, és egy közepesen érdekes, de legalább helyenként elégségesen slágeres zenekar benyomását keltette. A Machines Are Taking Over némi emocore-os manírral nyakon öntött modern rockját a Dayshell nagy vonalakban ugyan továbbviszi, de bőven enged teret a változásoknak is. A lemez hanganyaga ezúttal egy jóval homogénebb összetételű, markánsabb modern rock hangzásvilágot karol fel: a gitárok testesebbek, az ének sokszor éterbe hajló, érezhető, hogy sokkal inkább a hangulatra próbáltak rágyúrni, amibe néhol a súlyosabb megoldások is belefértek. Mindez erősen próbál hajazni a Deftonesra, jó dalok tekintetében azonban már nem tud kiegyensúlyozott színvonalon teljesíteni, amiért elsősorban az ötlettelenség felel. A nyitó Not Coming In – Share With Me duó erős felütésnek bizonyul, és még az Avatar is fülbemászó, utána viszont gyorsan a lankasztó középszerbe huppan a korong. A Waste Of Space című balladánál gyorsan el is érik a mélypontot; szerencsére ez az egyetlen olyan tétel, amire gondolkodás nélkül rányomhatjuk a „hallgathatatlan” billogot (ebben a tekintetben a záró When You Asleep Tonightnál is erősen rezeg a léc), de az összképet tekintve azért nem ilyen rossz a helyzet.

Példának okáért az Aimless, illetve a Hail to the Queen is slágerszagú képződmény, előbbi különösen jó refrénje révén válik megkapóvá, ugyanakkor ezzel az emlékezetes pillanatokat tartalmazó lajstrom végére is értünk, amiért a fantáziátlan riffeken, illetve a nem éppen változatosan tördelő ritmusszekción túl a néha már túlságosan is modoros Shayley is felelős. A Covette-hez képest itt kevésbé volt képes maradandó énektémákat összehozni, többszöri hallgatás után sem ülnek a dallamai, pedig az adottságai meglennének hozzá. Ennek ellenére a potenciál megvan a Dayshellben – ahol sikerül elkapniuk a fonalat, produkálnak erős pillanatokat. Ehhez annyit érdemes még hozzátenni, hogy talán túlságosan korai volt rögtön nagylemezt kiadni, kezdetnek egy EP jobb szolgálatot tett volna. Persze korrigálni még bőven van idő; a lehetőség megvan rá, hogy ebből valami izgalmasabb is kijöhet még. 5/10