Dave Hause – Devour

Az elsőre leginkább szembetűnő különbség, hogy míg a debütlemez tele volt pakolva akusztikus hangszerelésű, néhol szomorkás, de általában azért „látszik a fény az alagút végén” típusú punk dalokkal, itt valami egészen másról van szó, ugyanis a korongnak van egy megfoghatlanul nyugtalan atmoszférája, és az utolsó másodpercekig tényleg sehol nem látszik semmilyen fény. Azért ennyire persze ne szaladjunk előre, haladjunk szépen sorjában. Először is le kell szögezni: zenei szempontból egyértelműen az első albumon hallható, a kissé bluesos gitártémákkal operáló, és ezt érzelmes hanggal nyakon öntő vokállal fűszerezett dalstruktúrát követő vonal lett ismét az irányadó. Az hagyján, hogy gitártémák terén nincsenek nagy megfejtések, mindemellett pofon egyszerűek a dalszövegek is. Ennek megfelelően senki ne számítson John K. Samson–féle metafora-játékokra, vagy Greg Graffin típusú bonyolult nyelvhasználatra. Mi képes akkor mégis súlyt adni a Devournak? Pont az egyszerűségéből következő nagyszerűsége, és közérthetősége ad egy olyan pluszt a lemez hallgatása közben, amit a húszas-harmincas éveit taposó generációk általános problémáját próbálja felvázolni logikus gondolkodású, mégis eléggé melankólikus hangvételű dalokba beépítve. A The Great Depression és a We Could Be Kings című nóták szinte ugyanarra a témára lettek felépítve, miszerint a korábban már említett generációk számára már nem elérhető a sokat emlegetett amerikai álom, ill. hogy elmúlt az az idő, hogy megkapta a diplomáját, és csak a képzelet szabhatott határt a jövőt illetően. Ugyanis a jövő, mint olyan, Dave Hause szemüvegén keresztül nem igazán látszik, vagy ha mégis, az rendkívül sötét, és senki sem akarja látni. Az Autism Vaccine Blues / The Same Disease duóban őszinte vallomásokat hallhatunk különböző függőségek hatásairól, kezeléséről, és az alattuk átélt változásokról, szituációkról.  Az album két legfogósabb dala egyértelműen a koncertekről már régóta ismerős The Shine, ill. a Father’s Sonra keresztelt mű, melynek hallgatása közben azért megvakarhatjuk a fejünket, hogy vajon hányszor hallgatta meg Dave barátunk a Biloxi Parish nótát a The Gaslight Anthemtől.

A korong legügyesebb, legokosabb húzása kétségtelenül a záró tétel, ugyanis tökéletesen keretek közé helyezi magát a lemezt idézetekkel kiegészítve a korábban elhangzott dalokból, egyszersmind nyomatékosítva, és emlékezetessé varázsolva az addig hallottakat, majd összegezve, hogy a világon történő sok rossz ellenére, nem yolo a mottó, hanem a szépen, magyarosan fogalmazott: „all you need is love”. Hause Frank Turnerhez hasonlóan egy téma köré építette fel idei nagylemezét (természetesen azért szó sincsen direkt konceptalbumokról), és ha egy kis hajszállal is (a két korong hangulatát, ötletességét, az előző lemezekhez való viszonyukat figyelembe véve), de sikerült brit versenytársát maga mögé utasítani, így idén mindenképpen ő nyerte meg a Chuck Ragan mögötti örökös második helyet, az akusztikus gitárra hangolt punk-rock „versenyben”.

8.5 /10