Darkthrone – The Underground Resistance

A The Underground Resistance három évvel követi a legutóbbi DT anyagot, a Circle the Wagonst, ami szokatlanul hosszú szünet a zenekar életében, lévén volt már olyan, hogy egy évet sem vártak két kiadvány megjelentetése között. A kéttagúra zsugorodó banda főhírnöke ismét Fenriz volt, aki januárban kijelentette, hogy ez a lemez is különbözni fog az előzőektől, és így utólag azt kell, hogy mondjam, hogy igaza is lett, meg nem is. Mert alapvetően a megközelítés ugyanaz maradt: egy, a punkhoz igen közel álló, lendületes, ugrálásra késztető tempókkal teli anyagot tisztelhetünk a TUR-ben, amiben azonban ott vannak a klasszikus heavy metal ízei (azért a helyenként felhangzó halfordos sikolyok néha ijesztőek), és visszanyúlnak a régisulis black metalhoz is – ez alatt nem önmagukat kell érteni, sokkal inkább olyan ősatyákat, mint a Venom vagy a Celtic Frost. Ennek az az eredménye, hogy egy riffközpontú, nem túl komplex, de helyenként igenis fogós témákat tartalmazó anyagot foghatunk a kezünkben. Ezt azonban sokkal könnyebben le lehetett volna hozni mondjuk 10 négyperces darabban, mert a korong bizony ott kezd el kipukkadni – az utolsó két számnál -, ahol elkezdi a duó elnyújtani a dalokat, és hiába a 25 perces rifforgia, a végére unalmassá válik.

Amit viszont sikerült nagyon eltalálni, az a hangzás, bár ez már az előző albumokon is elég erős pontja volt a Darkthrone-nak. A nem túl steril, de valahogy mégis tiszta gitárok remekül támogatják a múltba révedést, és a tradicionálisabb énektémákkal együtt néha némi jó értelemben vett folk metalos íz is keveredik a masszába. Egy szó, mint száz, ha az volt Fenrizék célja, hogy különbség legyen az albumok között, azt sikerült elérni. Ha az volt a céljuk, hogy visszahozzák a 80-as éveket, akkor is, majdnem maradéktalanul. Viszont valószínűleg a két zárótétel elnyújtása miatt mégsem ér el olyan hatást a The Underground Resistance, mint amilyet el kéne neki. Ennek ellenére roppant érdekes az az út, amit a Darkthrone választott magának: mert bár hangzatos, amikor Fenriz azt mondja, hogy „minden lemezünk más”, de ha valaki párszor átnyálazza a DT lemezeket, akkor rájön, hogy bizony ebben van valami igazság. És akárki akármit mond, még mindig a (black) metal élvonalába tartoznak, mert egy szintnél lejjebb egyik anyagukon sem adták, és tizenhatodjára ezt már talán senki nem mondhatja el magáról.

7/10