Darkness Dynamite – The Astonishing Fury Of Mankind

Tracklist:

01. Supernatural (3:17)
02. Hell Eve Hate (2:59)
03. Immersion Inner-Nation (3:54)
04. 15$ (4:33)
05. Chasing Inside (3:56)
06. A Simple Taste Of… (0:59)
07. …Vice (3:19)
08. By My Own (3:17)
09. Dare I Say (2:56)
10. The Everlasting Grace Of Mind (3:18)
11. The Astonishing Fury Of Mankind (5:52)

Hossz: 38:20

Megjelenés: 2009. június 09.

Kiadó: Metal Blade Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Két hónappal ezelőtt, amikor kikerült az első dal a nemrég énekest váltott Darkness Dynamite myspace oldalára habozás nélkül úgy döntöttem, hogy ezzel az albummal bizony könyörtelen leszek... A múltjuk tükrében az elvárást közel se fogják teljesíteni, gondoltam. Aki ezt a mondatot olvasva felhúzott szemöldökkel csóválja a fejét, hogy mégis miért, az bizony vagy nem ismeri a zenekar múltját vagy rájöttek, hogy ez a lemez koránt sem egy olyan könnyű falat, mint az elsőre hinni lehet, de erről csak később…

A Párizs orientált csapat létrejötte a 2006-os esztendőre tehető, amikor is egy „Eddie” becenévre hallgató, akkor még ismeretlen ile-de-france béli scene-kid úgy döntött, hogy nem nézi tovább tétlenül azt, ahogy a sablon deathcore bandák nélküle hódítják meg a világot, így ő maga is alapított egyet a sok közül, ám azzal a különleges elhatározással, hogy a már megszokott formulát még inkább egyedivé, különlegesebbé, melodikusabbá varázsolja. A gyorsan teljes létszámra kiegészülő zenekar a nagy összhang következtében gyorsan ki is adta azt a self-titled demót, ami azóta a deathcore színtér egyik legkedveltebb kiadványává nőtte ki magát. Fanatikus rajongók tömkelege vette őket körbe imádatával, számtalan koncertet adtak és a nagy sikeren felbuzdulva a demót újra ki is adták Through The Ashes Of Wolves címmel némi változtatással és egy új lilában pompázó artworkkel. A csapat hírneve exponenciális növekedésnek indult, ám kétes okok következtében a bandán belül, egyet nem értés és viszálykodás ütötte fel a fejét. Érisz istennő bedobta a legszebbnek járó almát és az „anti-szépség” pigsqueal királynak, Eddienek távoznia kellett. Az okok ismeretlenek, de a zenekar hamar megtalálta a hiányzó játékost, a nem különben „szép” Junior Rodriguezt, akivel a zenekar egy teljesen új csapásirányt jelölt ki magának, hogy feledni tudják a múltat. Az underground banda szünetelt egy darabig, mígnem egyszer csak hírül adták, hogy hamarosan itt az új lemez, ami nem is akárhol, hanem a méltán híres Metal Blade égisze alatt fog napvilágot látni. A The Astonishing Fury Of Mankind elég szélsőséges fogadtatási esélyekkel indult nálam is, sőt minden korábbi rajongónál. Sejthető volt, hogy Eddie eltűnése után radikális változások történnek majd a zenekar háza táján. A gyanú bizony beigazolódott.

Tizenhárom dal majd negyven percben egy ultra puritán borító alá rejtve, amit csupán a zenekari logó fémjelez. Rossz előjel a rossz borító. Ám ezzel mit sem törődve, végre valahára eljött a várva várt pillanat; halljuk, ami hallanunk kell. A nyitótétel, a Supernatural első taktusait hallva kétszer ellenőriztem le, hogy véletlenül nem-e az utolsó Slipknot korongot raktam-e be a lejátszómba, ugyanis az utolsó albummal nagyot bukó maszkmesterek Psychosocial c. dalának kezdő riffjei kísértetiesen hasonlítanak erre a dalra, ennek ellenére így is az album egyik legjobb nótájába ütközünk. Sűrű, masszív riffek, melodikus gitár megoldások és üvöltésnek nehezen nevezhető ordibálós „thrashesebb” énektémák, amolyan régi Slipknot/DevilDriver vonalon. A dalok nagy része erre a képletre épül, de az üresjáratok között nem egy kiemelkedő dal megbújik, ilyen pl. az Immersion Inner-Nation, amely kőkeményen és megállás nélkül zakatol, az ultratempós blastbeatjeivel pedig fejeket szakít. A tizenöt dolláros track is az egyedibb alkotásokat képzi, nem is véletlen, hogy myspaces dal válhatott belőle, slágeres refrének kicsit karcosabb formában, mint az EP-n, de ugyanúgy a gitárosoktól. Az új énekes kiválasztásával alapvetően nincs baj, csak, nem tudom össze egyeztetni a dolgot, a biográfiában olvasható mondattal, miszerint a zenekar előtt egy teljesen új világ nyílt meg vele. A tisztákat továbbra sem ő szolgáltatja, és a hörgései sem olyan egyediek, hogy könnyeznem kéne. A lemez legjobb dala azonban, még hátra van, a külön felvezetővel (A Simple Tate Of…) ellátott black metalos kezdésű Vice lehet majd az ideális klipes dal a banda számára, melynek főapropóját is inkább a refrének dallamai adják. Mondom ezt, annak ellenére, amit a bevezető gondolatban is írtam. A kezdeten negatív irányba befolyásoló dal később pont fordítva sült el, ez egyben jelzi azt is, hogy a lemez koránt sem tartozik a gyorsan / könnyen kategóriába. Kell vele foglalkozni, rá kell érezni, mert később sokkal több örömöt fog szolgáltatni. Nem így a Vice esetében is. Hiába azonban masszív, sűrű és a keverésben is visszaköszönő karcos hangulat, ha a dalok nagy része ugyanarra dallamszerkezetre épül, ha a gitárosok ugyanazokat a beállításokat hagyták a „riff-kalkulátorba” minden számnál és az ének se képes hanyatt dönteni. Hiába beszélnek a srácok nagy eredetiségről, technikai tudásról és power metalos megnyilvánulásokról. Sajnos ebből szinte semmi sem igaz, ez egy hagyományápoló groove központú metal korong, amely a Metal Blade pumpálására bizonyára nagyobb ismeretséghez jut, de szerintem ezt ők is és mások is érzik, hogy ez itt bizony kevés lesz, bármennyire is gyors blast beast a dobos (Julien “POWER” Granger: ex-Today is The Day) vagy bármennyire is őrjítőek a gitár szólok. Nem hiába, sok Panterát hallgathattak a srácok.

Hölgyeim és uraim, a Darkness Dynamite tökéletesen hátat fordított mindennek, amit a debüt EP-vel felépített, aminek következében egy láncreakció indult el. A rajongók száma valószínűleg (még az újakkal együtt, hiszen olyan is van biztos) apadni fog független attól, hogy ez egy a közepesénél jobb lemez, hiszen dögösen szól, szakít, csak épp ez itt és most kevés. Ennek ellenére és bízom benne, hogy a második teljes lemez egyedibb lesz és jobban megtalálják a „második önmagukat”.

6,5/10