A buli nem halhat meg: a Darkest Hour új lemeze

A Darkest Hour már 2011-ben is az egyik leghosszabb ideje aktív metalcore zenekarnak számított, és ennek fényében nem volt túl meglepő az, hogy a Human Romance egy olyan lemez lett, amiről három év távlatában leginkább csak a magyar stáb által készített klip és az erősödő feloszlásszag emléke maradt meg. Meglepő fordulatot azonban nem csak a Killswitch Engage és az As I Lay Dying, hanem az ő sorsuk is tartogatott, legalábbis a popmetalcore eddig biztos, hogy nem volt benne a pakliban.

Közel 20 évnyi létezés után egy lecsengőben lévő karriert nem fordít vissza az, ha egyszerűen csak megrázzák magukat, márpedig valamit lépniük kellett, és amíg a Parkway Drive megteheti, hogy apránként izzad azon, hogy valahová vigye a hangzását, addig Schleibauméknak már csak a drasztikus opciók maradtak. Azt csak a banda tudhatja, hogy a 19 éven és hét nagylemezen át torkaszakadtából üvöltő énekes, John Henry rádiódallamos, tiszta énekhangját mégis mióta rejtegetik, de a legjobbkor döntöttek úgy, hogy erre építve írnak egy inkorrektebb időkben még pinametálnak minősülő albumot.

Vannak új hangszeres tagok persze, de igazából egy-két kiemelkedőbb szólót leszámítva zeneileg tényleg csak annyi történik, hogy a megszokott témavilágból egy besztof lemezre elegendő slágert írtak Henry alá, aki nem csak simán elviszi a már-már példátlanul ragadós dallamaival és tízpontos hangjával az albumot, de valószínűleg a bandájának is új lendületet ad – hasonló, bár kevésbé hősies fordulattal rukkolt elő a másik nadrágkirály, James Hart (Eighteen Visions) is, amikor 2001 végén egyszer csak arra ébredt, hogy óriási hangja van, és hogy a pinarock (inkorrekt idők!) sokkal királyabb dolog, mint a hardline, meg a többi true badarság. Nem húzzák sokáig az időt, már a Wasteland felénél lehet azon gondolkodni, hogy volt-e énekescsere is, és ugyan a lemez kulcsmondatával nyitó második dal eleinte kíméli a változásokra nem vevők szívét, de a végén lévő, ordas nagy fiúbandás éneklés pontot rak az „Itt popzene lesz” gondolat végére.

Innentől pedig az utóbbi évek legfülbemászóbb metalcore slágerlemezének aláfestésével lehet gondolkodni azon, hogy jó-e, amit hallunk, és hogy vajon ki lehet-e zárni azt, hogy 1: már 19 éve zenélnek együtt 2: egy olyan bandáról van szó, akik szinte sosem hagyták ki Budapestet a turnékon (3: milyen a metalcore 2014-ben, stb.). Maga a lemez ugyanis kb. a rádiómetalcore első-, és másodvonala közt ingadozik: a Vanity és a Caitiff Choir alá, valahová a The Fall of Ideals és az Of Love and Lunacy környékére esik, de a pontos helyéről úgyis a fentihez hasonló szempontok döntenek. Ha pedig a mondvacsinált popmetál-koordináta-rendszernél valami objektívebb végszó illene ide, akkor annyi biztosan kijelenthető, hogy a hardcore fesztiválon megrendezett Killswitch Engage koncert mellett ez az észszerűen megosztó változás a legizgalmasabb, ami a kikopófélben lévő generációval történt az elmúlt sok-sok évben. Pedig igazából csak egy híresen nagy bulibanda megírt egy bulialbumot.

Most-csak-szavakkal-értékelünk / 10