Dark Tranquillity – Fiction

Tracklist:

1. Nothing to No One
2. The Lesser Faith
3. Terminus (Where Death is Most Alive)
4. Blind at Heart
5. Icipher
6. Inside the Particle Storm
7. Empty Me
8. Misery´s Crown
9. Focus Shift
10. The Mundane and the Magic

Hossz: 45:46

Kiadó: Century Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

Felesleges leírni, hogy a göteborgi metal stílusjegyeire ma többek közt a – pestisként elterjedt – metalcore trend bandái is alapanyagként tekintenek, s nincs szükség apasági vizsgálatra sem, hogy nyilvánvaló legyen, az irányzat megszületéséhez Dark Tranquillity-éknek van „némi” köze. A megtermékenyítő mag cseppjeit szivárogtatták ama lombikba, melyben elegyedett (keveredve a Heartwork korszakba lépett Carcass, a mára már legendává vált hajdani At The Gates, és az In Flames testnedveivel) a fő személyiségjegyekért felelős gének sokasága, világra segítve a gyermeket, kinek jellemzői voltak anno a death/thrash súlyú, intenzitású riffek, vegyítve heavy metalos ikergitáros szólókkal, kétlábgéppel és aggresszív énekléssel. A slágeresség a popos refrénekkel – ami ma, a sikerhez vezető úton világító neonfényként mutatja az irányt –csak később jött. Mára az egyetlen banda talán a Tranquillity, akik a legkevesebb mértékben távolodtak el gyermeküktől. A Flames, vagy a Soilwork modernebb irányba ment el, a többi alapító megboldogult, utódhajtásokat növesztett (The Haunted pl az ex-At The Gates tagokkal – bár ők inkább thrash-t játszanak -, vagy a Carcass-os Michael Amott „új” bandája, az Arch Enemy), cikkem tárgya pedig nem lett agyonhype-olt banda, de hűséges rajongóik kitartottak mellettük. De ezt úgyis tudjátok.

Ha ebből a csapatot nem ismerőknek az jön le, hogy a DT minden lemeze egyforma, tévednek. A The Mind’s I, vagy a Gallery például klasszikusok, a Projector album gyönyörű kísérletezés, a Damage Done egy méregerős bomba, a rákövetkező Character pedig kicsivel komorabb, de komplexebb hajtása a muzsikusok által gondozott fának. Ezek után hova lehetne továbblépni? Kérdeznénk, ha elvárnánk egy olyan bandától, akik mindvégig önmagukhoz maradtak hűek, hogy a mi igényeinknek megfelelően ismét elkápráztassanak egy új csodával. De ők jobban tudják nálunk, hogy sok-sok év után, bizonyítási kényszer nélkül, lehet egy szimplán jó lemezt is készíteni, s ők inkább ezt cselekedték. Ugyanis ez a lemez jó. Sőt, egyre jobban tetszik.

Tue Madsennel folytak a felvételek, és a csapat hangképe hű maradt az eddig megismerthez, ugyanis a gitárok „lélegző” hangzása a régi, t.i. a meglévő súly, a brutalitás ellenére szellős a gitársound; aminek nagyon örülök. Az egyetlen difi talán a basszus-dob összjátékkal nyitó Nothing To No One blastbeat-je, itt nem lapít a hangzás úgy, ahogy kellene, de maga a dal megfelelően nyitja az albumot, viszont a legnagyobb csemegék eztán következnek csak. Itt is felfigyelhetünk a billentyű színesítésére, ami a The Lesser Faith-ben is jelen van, a Meshuggah-s szaggatás és a göteborgi témák közt, de a korábbi két albumokhoz képest jobban előtérbe került, s hangszíne is más. Nekem tetszik. A Where Death Is Most Alive szintén szaggatva kezd, éteri szintidallamokkal, majd egy tempós, hamisítatlan göteborgi rész is bekerül a témák körforgásába; a lábdob menetel, Mikael hörgése ráspolyos, de érthető, és kellően hangsúlyozza a mondanivalót. A Blind At Heart-ban sodró death-thrash témák váltakoznak blastbeat-tel, eközé illesztettek be egy, a hörgés ellenére is érzelemgazdag refrént, szintivel támogatva. Itt jegyzem meg, a billentyűs Martin Brändström nem játszik bonyolult dolgokat, de nagyon hangulatosan, valódi többletet adva operál ő is, témái jó értelemben vett gótikus ízt adnak a súlyos muzsikának. A dal szólója kiváló, és színesítésként először itt tűnik fel egy-két helyen, csupán pár taktus erejéig a perka, nem véve el Anders Jivarp dobolása elsőbbségét.

Az Icipher az egyik kedvencem, megfontolt indítását darabos riffek és fokozódó billentyűk követik, a refrén hasonlóan hangulatosra sikerült, itt is elvarázsolnak a szintitémák, a középrésze pedig majdnem könnyfakasztóan szép, és lelket szaggató, a kibontakozó szóló pedig védjegyszerűen északi, ergo lélekben már repülünk is a fagyott, magasztos vidékre. A sulykoláshoz egy effektezett, visszhangosított intermezzo vezet vissza. Inside The Partical Storm címre hallgat a sorban következő track, a másik, ahol feltűnik színesítőnek a perka, tényleg ne a kilenctagú, maszkos amerikai szörnymetal csapatra asszociáljatok, itt más a funkciója. A bevezető dob-billentyű páros egy nagyon súly témába torkoll, mely a kontrasztra épül, ami a durva hörgés és a dallamok közt fakad.

Az Empty Me grindos kezdése hamar svédes sodrásba vált, a Misery’s Crown pedig a másik nagy favoritom. Nem tehetek róla, elvarázsolnak a dallamok, és Mikael újra alkalmazza a Projector lemezen tündöklő tiszta, fájdalmas és mély, darkos énekét. Nagyon örülök a felbukkanásának, még ha nem is jut túlnyomó szerepbe. A klipes Focus Shift is jó darab, bár én másik dalt választottam volna, de lehet, egyeseknek épp ez lesz a kedvencük. Megemlítendő az utolsó trackben szereplő vendégénekesnő; a The Mundane and the Magic ismét egy remek tétel, az eddigi stílusjegyeket gyúrja össze úgy, hogy a végeredmény egyáltalán nem válik unalmassá.

Összességében betalált ez a lemez nálam, és remélem még rengeteg embernél rajtam kívül, annak ellenére, hogy újítás nincs az eddigi stíluson, inkább kicsit van mindenből, amivel találkozhattál karrierjük egy-egy állomását megörökítő műanyagkorongjaikon. Úgy is vehetjük, mint egy kristály, melynek minden lapja az eddigi jellemvonásokat tükrözi, s ezt most a kezedbe adják, míg eddig csak az oldalait láthattad az adott nézőpontból. Dalközpontú, változatos, előfordult, hogy ahogy váltakoztak a napok, más-más tétele símogatta füleimet. Nem minden hangulatban esik jól, egyfajta szomorkás ízt is érzek benn, de meg lehet kedvelni, és ha hagyod, akkor sokat adhat.

9/10