Dangerkids – Collapse

Az ohiói banda bemutatkozó anyagának elkészítése csak látszólag volt bátor döntés. Maradva az előbbi magyar párhuzamnál: a Subliminal’ a kelleténél többször húzott lapot a tizenkilencre a Canvases-en, amivel elérték, hogy kényelmetlenül sok röhejes elem kerüljön a lemezre, ellenben még az így elrontott dalok is végig izgalmasak és érdekesek tudnak maradni, pont a szokatlanságuk miatt. A Collapse viszont hiába szokatlan, mégis biztonsági, és pont ezért olyan unalmas a harmadik-negyedik dal után, hogy az ember legszívesebben kilőné az egészet az űrbe. Hogyan válhatott valóra ez a paradoxon? Tessék vetni egy pillantást a lemezborító alatti adatokra: bizony, bizony, Rise Records. A Dangerkids úgy akarja felvenni a Linkin Park által 2003 környékén elejtett fonalat (a lemez legjobb dalában, a Light Escapes-ben meg is említik Chesteréket), hogy közben az egy az egyben Shinodát idéző rapbetétektől eltekintve semmiben nem távolodnak el a sztenderd risecore hangzástól. Ennek köszönhető, hogy a Collapse zeneileg közelebb áll a tavalyi Hacktivist EP-hez, csak éppen annak gettóhangulata nélkül, és persze a csigaevők kimatekozott zenei alapjai annak ellenére sokkal érdekesebbek, hogy náluk még refrének se nagyon vannak.

Az új évezred legnépszerűbb bandájától elszenvedett vereség azonban sokkal súlyosabb. Soroljuk a vesztes csatákat? Míg a LP kedves túlzással „összművészetben” gondolkodott (értve ez alatt, hogy az artworkök, a klippek és a köret minden egyéb eleme aprólékosan ki volt dolgozva), addig a Dangerkids ezzel a névvel és borítóval a „biztonsági” mellett az „igénytelen” jelzőt is bőven kiérdemelte. A második (egyben legsúlyosabb) hiányosság, hogy nincsenek igazán fogós tételek a korongon, ami egy Hybrid Theory szintű slágerlemezzel szembeállítva már-már nevetséges színben tünteti fel ezt a próbálkozást. Harmadszor, unásig ismert, trendi elektronikával telezsúfolt zenei alapok és risecore tucatének jellemzi a lemezt, Andy Bane hangja köszönőviszonyban sincs Chester Bennington ragyogó orgánumával. A legdurvább az egészben, hogy a hip-hop elemek sikerültek a legjobban, pedig ezek jelentették magának a debütáló Linkin Parknak is a legvitathatóbb részét, hiszen a kelleténél gyakrabban hatott úgy, hogy „csak úgy belekerültek” a dalokba. Mindent összevetve, a korong legkomolyabb pozitívuma, hogy a nagy óvatoskodás miatt nem lett felvállalhatatlanul ciki. Sőt, mivel más zenekarokkal szemben nem a „művészi önkifejezés” vagy „korszerű hangzás”, hanem a risecore sablonok monotóniájának megtörése lehetett a banda célja a szokásosnál jóval több műfajidegen elem felhasználásával, így itt a trance és a dubstep is meg van bocsátva. Nem lett tehát fájdalmas hallgatnivaló a Collapse, inkább csak szomorú, hogy ilyen hamar nagylemezzel zavarták ki ezt a csapatot a közönség elé, úgy, hogy talán ők maguk is elhitték, hogy egy év fennállás után ők lehetnek az új Linkin Park. 4/10