Dance Gavin Dance – Downtown Battle Mountain Pt. II

Tracklist:

1. Spooks
2. Pounce Bounce
3. The Robot with Human Hair Pt. 2 ½
4. Thug City
5. Need Money
6. Elder Goose
7. Heat Seeking Ghost of Sex
8. Blue Dream
9. Privilously Poncheezied
10. Swan Soup
11. Purple Reign

Hossz: 42:41

Megjelenés: 2011. március 8.

Kiadó: Rise

Webcím: Ugrás a weboldalra

ELŐSZÖR

Bár eladások tekintetében nem tündöklött a Kurt Travis énekessel felvett self-titled album, vagy a Happiness, mégsem ez vezetett ahhoz, hogy a Dance Gavin Dance két alapító tagja úgy döntsön, elbocsátják a többi zenészt, és megpróbálnak visszanyúlni a gyökerekhez, konkrétan annyira, hogy Sean O’Sullivan gitáros kivételével az eredeti, 2005-ös felállás hallható a Downtown Battle Mountain Part II-n. Bár a dolog egy nagyon erőltetett “Rise-húzásnak” tűnt, mégis tűkön ülve várta mindenki, hogy mi fog kisülni ebből, mert ha zeneileg nem is volt olyan eredeti a debüt EP és nagylemez, mégis remek hangulat járta át a dalokat, nem beszélve Jonny Craig hihetetlen sokszínű hangjáról, és énekdallamairól.

Bár a címből adódóan egyenes folytatása lett volna az album a 2007-es, főként emocore elemeket használó Downtown Battle Mountainnek, nagy meglepetésre megtartották az előző lemezekre jellemző Fall Of Troy-os villámgyors pötyögős gitárokat, illetve ezzel együtt azt a kísérletezős hangzást, ami az előző két album sava-borsát adta. Lassú számról így nem is beszélhetünk, talán az egyetlen középtempósabb dal a Blue Dream, ami egy kicsit felfogja a lendületet, de semmiképp sem töri meg az egységet. Ezzel együtt a vokáltémák is sokkal pattogósabbak lettek, bár azt a pozitív hangulatot, amit Kirk hangja, és dallamai adtak már nem igazán érezni, de helyette itt van Jonny, aki hitelességét már a legtöbb embernél elvesztette drogproblémái, és saját rajongói megkárosítása miatt, mégis megkérdőjelezhetetlen a tehetsége. Így bátran mondható, hogy a tetten érhető változás ellenére mégis megtalálták a srácok az arany középutat. A dalok szerkezete nagyjából hasonló, a nyitó Spooks-ban hallható félperces rappelést azonban még mindig emésztem, nem hiszem, hogy ez ilyen formában jót tett a lemeznek, de szívük rajta. A visszatérő refrének nem voltak sosem jellemzőek a DGD-re, azonban ezek hiánya talán itt ütközik ki a legjobban, hiszen a nyilvánvaló fogódzkodók ellenére is nehezen megjegyezhetőek a dalok, ám ez legalább az album szavatossági idejét növeli, így ha adunk időt a lemeznek, bőven a kedvenceink közé küzdheti fel magát.

Amennyire féltem, annyira lett megnyugtató a végeredmény a lemezt illetően. Nehéz kedvenc albumot választani tőlük, hiszen az összes művük egy olyan sorozatot alkot, amit akár egymás után végig tudok hallgatni anélkül, hogy elunnám magam közben, ennek a sorozatnak pedig méltó tagja lett a DBMII, amit bátran ajánlok a régi és új rajongóknak egyaránt. 8,5/10 (Jene Balázs)

MÁSODSZOR

„A történelem ismétli önmagát” – nagy-nagy féligazság ez, és erre nincs is jobb példa, mint az öt év alatt négy lemezt kihozó Dance Gavin Dance, és idei albumuk, a Downtown Battle Mountain Pt. II. Igen, náluk fantáziátlanabbul már csak a Killswitch Engage tud elnevezni bármit is, de szerencsére az ő helyzetük azért nem olyan siralmas. Tavaly a srácok viszonylag meggondolatlanul húztak egy Taking Back Sunday-t (értsd: összehozták az eredeti gárdát), és elhatározták, hogy hiába lett nagyon jó a Happiness, ők igenis folytatást csinálnak magnum opusuk, a 2007-es debütáló anyaguk számára.

A történelem persze nem így gondolta. Először úgy döntött, hogy nem ismétli önmagát: a lemez a nyomába sem ér elődjének. A Downtown Battle Mountain egy remek korong volt annak idején, Craig műfajidegen stílusa abszolút újítólag hatott, főleg Mess üvöltésével megerősítve, és Swan technikásabb megoldásai is ügyesen dobták fel a lemezt, főleg mivel akkor már bőven leszállópályán volt a műfaj színvonala. A folytatás viszont közel sem sikerült ilyen jól, és ez valahol pont a Happiness hibája: Swan témái erőltetettnek és túljátszottnak tűnnek, ami aláássa a standard Jonny Craig énektémák hatását, a Happiness seggrázós lazasága pedig nem tűnt el végleg, ami borzasztóan sül el néhol (a rapbetét a Spooks-ban, vagy a Thug City kezdése). Így pedig az egész a szebbik felére puffan, félúton az első rész és a 2009-es lemez közt – kb. pont annyira nincs se füle, se farka az egésznek, mint a tényleg a két fent említett darab közt lévő self-titled albumnak. Az persze egy másik kérdés, hogy a korong csak akkor teljesít ilyen negatívan, ha a banda eddigi munkáihoz mérem, a jelenlegi színtéren továbbra is csak egy ellenfele van, és az nem meglepő módon Jonny másik bandája, az Emarosa, amiben megvannak azok a fogós, emlékezetes pillanatok, amelyeket itt nagyítóval kell keresni. Amit igazán nehéz megemészteni, hogy hiába meríti ki az antipatikus egyén fogalmát Craig, így is ő az, aki a hátán viszi a lemezt, miközben Swan képtelen feldolgozni, hogy Thomas Erakból csak egy kell.

Bár a megjelenés előtt történt, de az album epilógusa lett az, hogy a történelem megismételte azért önmagát: Jonny Craiget, mindenki kedvenc r&b/emocore dalnokát ugyanis annyira elkapta a DBM hangulat, hogy megint enyves kézzel nyúlt a drogok után, ami miatt Swanék egyszer már kirúgták a bandából, és meglepne, ha most nem ez következne ismét. Amíg az Emarosa (ahova a Tides of Man dalnoka ugrott be ideiglenesen) megy tovább, addig ezzel csak akkor lenne gondom, ha pár hete tőle akartam volna MacBookot venni, hiszen így talán lesz Swannek pofája előkeresni Kurt Travis telefonszámát, és a következő nyárhoz talán megint ők csinálják a soundtracket. 6/10 (Jávorkúti Ádám)