Csillagközi vérontás – Beneath the Void: …Into Oblivion

Sok éven keresztül várta szinte minden hazai death metalos a Kill With Hate új nagylemzét, mely valahogy sosem akart előbujni a sötétből, és végül nem is jelent meg. Vagyis de, csak már más néven. A stílusból való kilépés, vagy inkább a death metal újabb területei felé kacsingatás miatt, illetve a tagcserékből adódóan a budapesti csapat úgy döntött, hogy innentől Beneath the Void néven fognak zenélni. Bár nekem jobban tetszett a régi név, de teljes mértékben érthető a váltás. A technikás death metallal ötvözött futurisztikus konceptalbum pedig nagyon úgy néz ki, hogy friss lendületet hozott a zenekar életébe, és a Beneath the Void több tekintetben is csúcsra ért a hazai színtéren.

Az …Into Oblivion megjelenésének jó pár éves késlekedése valószínűleg azért volt, mert a zenészek az elmúlt éveket egy kriptaszagú próbateremben töltötték arpeggiókat gyakorolva, és csak idénre sikerült megtalálni a pinceajtó kulcsát. Az a szintű technikai képzettség, mely már az első számtól ránk szakad, abszolút új utakat nyitott a zenekar életében, és az alvadt vértől csatakos pincéből rögtön a csillagközi veszedelmek légüres terébe teleportált. Jól érezhető, hogy egy kevésbbé direkt, az acsarkodás helyett inkább a nyomasztó  hangulat megteremtésére összpontosító zenekart kapunk. A kissé megfáradt old school belezős vonalat itthon ritkán látott zenei tudással modernizálták, és egyben innovatív módon terelték a bandát a tech death vonalra, plusz rádobtak egy Nocturnus jellegű sci-fi-köntöst, hogy még könnyebben vesszünk el az új arculat világában.

És hogy pontosan milyen is az új vonal? Olyan, amilyennek egy tech death/sci-fi-bandának lennie kell: diszharmonikus, elektronikus/szintis fátylakkal vatsagon körbeszőtt, tempóváltásokban hemzsegő, nem primitíven, hanem grammra pontosan kimérten agresszív és mindenképpen modern, a koncepciót és a zenei részt tekintve egyaránt. Itt már előkerülnek a leállósabb, súlytalanúl sodródó részek, jóval összetettebb dalszerkezetek, sőt Gyémánt Krisztiánt kiegészítve Pornói Patrik vokálja a death metal mellett egy kis black metalos árnyalattal is leönti az összképet. Az elektronikával minimálizált összekötők néhol már túl nagy kontrasztot hoznak az alapvetően iszonyatosan sodró dalok mellett, de ha azt vesszük, hogy elvégre ez egy végtelen magányban és súlytalanságban játszódó történet, akkor indokoltnak is tekitnhető. Mivel az …Into Oblivion egy koncept album, így egy komplett sztorit is kapunk a lemezhez:

A történet röviden arról szól, hogy a névtelen főhős, miközben számot vet életével, egy eltérítésnek köszönhetően egy másik dimenzióba kerül, próbál megküzdeni mindazzal, ami ebben az idegen világban várja, és az ott tapasztaltak hatására egy magasabb rendű életformává válik, hogy aztán újjászülessen a megsemmisülés által. Természetesen a sztori csak díszlet, és a történet értelmezhető akár sokkal hétköznapibb szemszögből is, de ezt azokra bíznánk, akik veszik a fáradságot, hogy beleássák magukat az album dalaiba.

Utóbbit mindenképpen javaslom én is, már csak azért is, mert mindenféle apróságokat lehet felfedezni a hallgatás közben, az Alan Wake videojátéktól elkezdve egészen addig, hogy a jó pár évvel ezelőtt elkezdett, szimpla mészárlásból egy filozofikus vonalra érkezünk meg, ahol önmagunk helyét és értelmét próbáljuk meg kozmikus idővonalon elhelyezni, míg végül egy újabb létformává alakulunk. Ha valamit, akkor ezt nevezhetjük kifinomult arculatváltásnak, és az évek alatt felgyülemlett, talán lassan az enyészetnek írt ötletek átmentésének. Soha rosszabb visszatérést.

A megújulással alighanem a legjobb döntést hozta a budapesti ötös, és ezzel egy csapásra elkerülték a kiégés és unalomba fulladás zsákutcáit, pláne ennyi év felfokozott várakozását követően. Nem mindennapi témákat boncolgat a lemez, egyáltalán nem hétköznapi körítéssel; abszolút megérte a várakozást. Bár nem túl sokan hódolnak ennek a stílusnak hazánkban, azt azért mindenképpen kijelenthetjük, hogy ha tágabb értelemben is vesszük a death metalt, a Beneath the Void nem hogy megerősítette vezető szerepét, de egyértelműen zászlóhordozójává vált a színtérnek. 9/10