Crossfaith – Apocalyze

Az Apocalyze egy hallgatható és vitathatatlanul profin szóló nagylemez, ám az egyéniség legkisebb szikráját sem mutatja a korábban még ereje teljében lévő zenekar. Kenta Koie hangja még mindig profi, a zenei alapokban is fellelhetünk egy-két technikásabb elemet, ám az egész összkép hihetetlenül egysíkú lett, egy igazi slágeres dalt sem tudtak összehozni egy tucat szám alatt. Az unalmas témákon kívül pedig maguk az elektro effektek a legidegesítőbbek: egy az egyben lemásolták a populárisabb Skrillex betéteket és az Invaders Must Die Casio-hangzását, amit a The Prodigy is csak egy lemez erejéig használt négy évvel ezelőtt, de már akkor is sok volt belőle. Erre az egészre próbáltak egy majdnem háromnegyed óráig húzódó dalcsokrot írni, ami semmit nem ad a The Dream, the Space-hez, a Zion EP-jükhüz meg még annyit se.

A Crossfaith egyik nagy gondja, hogy „party-metalcore” zenekarnak nem elég trendi, az Omen feldolgozásuk sikerét pedig nem tudják felülmúlni és azon kívül, hogy japánok, túl sok érdekességet így nem tudnak felmutatni. Ráadásul elég sok olyan zenekar van, amit egy koleszos buliban nagyobb sikerrel ellehetne lőni (akár a Hadouken!-től kezdve az Enter Shikariig), hiszen az újgazdag, partiszemüveges YOLO generációnak teljesen tök mindegy, hogy melyik szám közben iszik meg húzóra egy fél üveg Jägert, viszont abban biztos vagyok, hogy az Apocalyze playlist lenne az utolsó pillanat, amire emlékezne másnap. A Scarlett és a Burning White kellemes háttérzene lehet, a legértékelhetőbb dal pedig a többihez képest meglepően kemény Countdown to Hell, ám a többiről csak az unalmas jelző szinonimái jutnak eszembe. Aki eddig is ismerte őket, nem veszt semmit, ha lemarad a harmadik Crossfaith albumról, az új hallgatóknak pedig inkább a korai kiadványaikat ajánlom, lehetőleg időrendi sorrendben visszafelé, hogy pozitív csalódás legyen a végén. 4/10