Crack Up – Blood Is Life

Fura érzés úgy írni meg egy kritikát, hogy annak szükségességét én magam sem érzem fontosnak, aztán közben mégis csak az; erről a lemezről a nemzetközi fémsajtó sem értekezik sokat, sőt! Tovább megyek; lófasz sincs róla a nagy világhálón… holott nem rossz korong, csak első, kis kiadós és a banda se létezik már, ráadásképpen német földről érkezett, ahol a thrash és death metál bandák gombamód szaporodtak el minden kisvárosban a 80as évek végén és 90es évek elején (ez esetben Huenxe a hely neve).

Ők ezzel némileg késtek, hiszen a debüt anyag 96-os, (igaz 92-ben már demójuk volt, és 94-ben egy másik demó, de csak annyit értek el, hogy ez az anyag érett és letisztult) mégis ez merőben más, mint amit megszokhattunk, stílusa nem jellemző a német bandák többségére, mivel semmi dolguk sincs a melodikus power metállal, thrash anyaggal és tipikus death metállal sem. Akkor mi lenne ez? Még inkább kérdőjelezve karikázzuk be a stílus áramlati felvetésünk, mikor a bookletből 16-17 (max. 18) éves gyerekek/srácok néznek vissza üveges tekintettel.
A következő kulcsszavakat adom a kezetekbe, ha a Crack Up zárát szeretnétek ki nyitni: death metál, doom, középtempós lépegetős power thrash féleség, melankolikus dallamvilág, változatos vokál, tetszetős szólók, néhol punkos manifesztálódások.
Már ezen a korongon is minimálisan érezhetővé váik a későbbi stílus lenyomatuk (és egyben unalmas vesztük is), death rock, avagy death ’roll, ilyesmit játszik (itt ez nagyon kesergős és csak néhány kiállásban mutatkozik meg), pl. a Nine vagy ilyesmit hallhattunk nem túl szerencsésen az utóbbi Entombed produkciókon, aztán mégis csak más. Nehéz megfogni ezt az egészet, mert gyorsan leírható pejoratívan az anyag, és a gyeplőt úgy ragadtuk meg, hogy a második kanyarban már a poros országúton csücsülünk sajogó seggel és vérző arccal.
Igényes anyag, mely ajánlott azoknak, akiknek tetszik a középtempós lépegetős, pakolgatós, építkezős death metál, nem áll messze a zene néhol a régebbi Paradise Lost, Anathema, My Dying Bride, Benediction, End of Green, sőt, néhol a korai In Flames ugrik be (lehet érte kövezni), de igazából egyik említett zenekar se állja meg a helyét. Nehéz dolgom van, mert írhatnám rá, hogy ez egy erős és elfelejtett anyag, mely nem egyedi és nem ki magasló aztán mégis csak… 42 perc, melyben egy unalmas percet se találtam, a témák kidolgozottak, és ha nem is a legnehezebbek, azért profinak tekinthetőek.
Olyan zene ez, melyre, ha rákapsz, gyakran megy le, és a rengeteg fertőzöttsége végett sokaknak okozhatnak kellemes pillanatokat. Ha számcímeken átfuttok, könnyen levágós a pesszimista életunt, letargikus penge szántotta sztráda, mely nagyon messze áll a vérhányós death metáltól, amelyre a hallgató önkéntelenül is asszociál a borító alapján; sajnos nem jöttem rá pontosan honnan is a fotó, mindenesetre a háborús és tömegsír fotók a death és grind bandákra jellemzőbbek.
Rengeteg keserű hangulattal operálnak, néhol-néhol egy minimál ipari hatás is bele-bele ívódik, de csak igazán kevéske és éppen annyi hogy még gördülékenyebbé teszi ezt a rothadó tetemeket végső nyugalmukba szállító szekeret.
Nem fogom kivesézni a lemezt, elég, ha azt írom, ez nem egy vérhányós speedy old-school banda stílussal dolgozó death metál csapat/korong, a sebesség nagyon kevés helyen mutatja csak meg magát, a hangzás kielégítő, és a középtempós fejmozgató lépegetések elkísérnek a kicsorbult pengék világába, telis tele beszéd foszlányokkal és nehéz vonagló riffelésekkel, melyekre csattogó mélyről szakadó dob építi meg a boltívet… a zenekart ismerve az ezt követő lemezük még egy nagyon jó korong (From The Ground, 1997), a felfedezés és elismerés ízét mutatja, hogy ezt már a Nuclear Blast adta ki, és azt azt követőt is (Heads Will Roll, 1998), itt már teljes gőzzel death rockot hallunk, és semmi kesergés.
A banda 2003 novemberében oszlott föl, zenei karrierjüket ezzel befejezve, s hogy miért éppen a kezdeteket ismerd meg? Sajnos azt tapasztalom (főleg a death metálban), hogy a korai lemezeket soha nem tudják már túlszárnyalni. Ez a korong is hemzseg az ötletektől és az igényes megvalósítástól. 10 pontot mégsem adok rá, ennek oka, hogy nem kiemelkedő, csak egyszerűen jó. Faramuci helyzet, hogy éppen egy ilyen depresszív lemezkritika kapcsán kívánok az olvasóknak kellemes ünnepeket, de annyira mégsem abszurd, egyetlen ünnep se oly keserű, s öngyilkosságban gazdag, mint a Karácsony.

Ps.: Ne maradj egyedül ünnepekre és főleg ne a Crack Up társaságában!

9/10