Counterparts – The Difference Between Hell and Home

A The Current Will Carry Us lemez után ismét távozó Ryan Juntilla helyére érkező Kelly Bilan dobos élőben már bizonyította rátermettségét, viszont amit itt a dalokban művel, az egyértelműen a lemez egyik legnagyobb erőssége. Na persze nem mintha a többiek teljesítményével gond lenne, de ez a rendkívül ízes és változatos dobjáték mindegyik számhoz tud egy nagy adag pluszt adni. A bevezetésben felvetett kérdésre pedig nehéz egyértelmű választ adni, hiszen leginkább az összes eddigi pozitívum megtalálható a friss dalcsokorban egy rendkívül ütős és természetes egyveleget alkotva, a lehető legjobb és legőszintébb formáját mutatva a bandának, csakúgy, mint eddig. A dalokat továbbra is a rendkívül gyors vágták, az ezeket időnként megszakító breakdownok, illetve szellősebb témák, elszállások jellemzik. Mindemellett pedig továbbra is nagy hangsúly van a dallamokon, amiket végig rendkívül hatásos formában szállít a két gitáros, míg vokál formájában továbbra is csupán néhány alkalommal találkozunk ilyesmivel. Ez utóbbi nem feltétlenül baj (ahogy a TCWCU esetében sem volt), hiszen például ott van az Outlier, amiben akkorát üt a tiszta ének, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A szerzemények játékideje továbbra is a rendkívül kellemes 2-3 perces időintervallumon mozog, ami ugyan eleinte megnehezíti a számok megkülönböztethetőségét, de mindenképp érdemes időt és több kört szánni a The Difference Between Hell And Home-ra, mert ezek a srácok megint valami eszméletlen nagy komolyságot hoztak össze. Hangulatban még mindig méregerős a Counterparts, a düh és az erő továbbra is kézzelfogható, így érdemes, így kell ezt csinálni!

A megfilmesített Witness igazából nagyon jól összegzi, hogy hol is tart a zenekar jelenleg, ami egyben az egyik legsötétebb hangulatú szerzemény, amit valaha írtak. Egy rendkívül jól összerakott dal, benne az összes korábban már említett stíluselemmel, amiből összeáll a már jól ismert és szeretett Counterparts univerzum. Persze a műfaj újradefiniálásáról nincs szó, de erre nincs is minden esetben (ahogy most sem) szükség. A féltávnál érkező Decay enged egyedül némi pihenőt a hallgatónak, az előző korong záró tételéhez (Reflection) hasonlóan ez is egy hatásos, atmoszférikus darab, amit követően még erősebb kontrasztot mutat az album egyik legerősebbje, a Compass, ami egy jól irányzott jobbegyenessel ismét a már megszokott mederbe terel vissza, az adrenalinlöket pedig már ki is tart a teljes játékidő végéig. Elég csak arra gondolni, hogy a Slave alig két perce alatt micsoda őrület hallható, az utolsóként felcsendülő Soil pedig nem csak a hossza miatt (közel 6 perc), de az egészen széttördelt (de nem széteső!) szerkezete miatt is egy rendkívül érdekes alkotás, és egyben kiváló befejezése is az anyagnak.

A srácok továbbra sem tudnak hibázni, a lemezeiket, koncertjeiket elnézve, valamint a személyes találkozásokból/tapasztalataimból kiindulva, illetve a facebookos híradásaikat követve kijelenthető, hogy napjaink egyik legszimpatikusabb és legkitartóbb bandájához van szerencsénk, akik tényleg minden támogatást megérdemelnek. Esetükben felesleges is lenne azon elmélkedni, hogy remélhetőleg nem fogja őket megtörni semmi a későbbiekben sem, hiszen fiatal életkoruk ellenére az elmúlt években elég vaskosan bebizonyították, hogy semmi sem állíthatja meg őket abban, hogy minőségi dalokat írjanak, és a lehető legtöbb helyre eljussanak és megmutassák, hogy miért érdemes még 2013-ban is rajongani a dallamos hardcore/metalcore-ért!

9/10