Converge – You Fail Me

Három évvel ezelőtt igen nagy várakozás előzte meg a massachusettsi Converge régóta várt új albumának, a You Fail Me-nek a megjelenését. A komplex, zajos, kaotikus hardcore/metal-ban utazó csapat a 2001-es Jane Doe című lemezével emelkedett igazán kultikus underground státuszba, s ezért érthetően hatalmas nyomás nehezedett rájuk.

Hogy meg tudtak-e felelni az elvárásoknak? Nos, ezt döntse el mindenki maga. A megjelenés idején nagy vitákat kavart és máig megoszlanak a vélemények róla, ám én nyilvánvalóan azért vettem elő ennyi idő után ezt a korongot, mert szeretem.

A lemez a First Light című rövid bevezetővel indul. Visszhangosított, elnyújtott, melankolikus gitárhangok adják meg a kellő alaphangulatot, s az egyperces intro után berobban a Last Light. Rögtön feltűnik, hogy itt más a megközelítés, mint a Jane Doe esetében. Bár az őskáosz nem tűnt el teljesen, de némileg letisztult az összkép, és egy direktebb lemezt kaptunk kézhez. Persze senki ne gondolja, hogy egy vidám, könnyed dallamokkal teli 35 percnek nézünk elébe, csupán annyit változott a helyzet, hogy a bő fél órás játékidő alatt egy újabb nézőpontból tekinthetünk le a Converge frusztrált világának mélységes szakadékaiba. Erre kiváló példa ez a szám, mely egyben az album egyik legerősebb dala is. Az okos dobtémákra tökéletesen simulnak rá Jacob kiábrándult, ám meglepően érthető „énektémái”, s zaklatott lépegetéssel haladunk előre. Különösen megkapóak a háttérben hallatszódó halk, disszonáns hangok, s egy rövid, nyugis átvezető után eljön a káosz is: a hangorkán felkap bennünket, körülöttünk örvénylik, s bár nem sérülünk meg, mégis érezzük a közeli pusztítás dühödt erejét. Mielőtt elvesznénk, Jacob hagnja megcsillantja a reményt:

„This is for the hearts still beating”

– énekli, majd egy pusztító, ám katarktikus befejezéssel zárnak. A Black Cloud ezzel szemben egy egyszerűbb, hardcore-osabb tétel, több ilyen is akad a lemezen. Hibátlan darab, fantasztikus dobolással, amilyen rövid, olyan energikus is egyben. A Drop Out szintén rövidre sikeredett, ám ez szemernyit sem von le az élvezeti értékéből: a leáálás után kibontakozó befejező rész pörgős, emlékezetes gitárdallama és Jacob újfent lélekbe maró éneke kitörölhetetlenül vésődik be az agyba.

Ellenben a Hope Street egyperces zúzása nem ad sokat. Nem egy túlbonyolított darab, inkább csak átvezető, ám azt hiszem, ennyit megbocsájthatunk a lemeznek. Következik a Heartless, mely a nevéhez hű kíméletlenséggel tarol. Egy lecsupaszított, ám roppant hatásos gitártémával felvértezve pusztítja hallószerveinket majdnem két percen ár, majd jön a leállás utáni befejezés, amit félelmetesen eltaláltak: a torz üvöltés és a már szinte bántóan hangos gitár kettőse alá harmadikként megérkezik a lábdob, s együttesen hozzák el a kegyetlen végkifejletet. A címadó You Fail Me egy vészjósló, majdnem 6 perces, Neurosist idéző lassú darab, apokaliptikus hangulattal.  A szövegek természetesen e lemezen is az emberi kapcsolatokról szól, pontosabban ezen kapcsolatok által indukált helyzetekről, érzésekről, tragédiákról, s ez a szám némiképp kiemelkedik közülük eléggé egyértelmű, kíméletlenül támadó hangvételével.

Az In Her Shadow egy akusztikus, újfent lassú szerzemény, ám a torz témák hiányának ellenére is rendkívüli mélység lakozik benne. Az első „részben” Jacob enervált éneklése, és a halk gitárpengetések dominálnak, ám a lassú, de fokozatos gyorsulással eljutunk odáig, hogy a megfoghatatlanul kavargó, lebegő érzelmek szónikus kivetülései teljesen maguk alá temetnek, s a szám végére, a tragikus szöveg ellenére is, elhozzák a megnyugvást.

Ezt a nyugalmat tépik szét pillanatok alatt az Eagles Become Vultures keselyűi. Az őrült dobolással, és gyilkos tempóval indító szám szintén az egyszerűbb irányvonalat követi, ám a zseniális alapriff és a nyers erő kettőse gondoskodnak arról, hogy egy pillanatra se legyen megállás. A záró sulykolás pedig már csak hab a tortán.

A Death King és az In Her Blood számomra olyanok, mintha testvérek lennének. Mindkettő elég beteges szám, olyan törzsi hangulatú leállásokkal fűszerezve, amelyek óhatatlanul is a Neurosis-t (Enemy/Silver albumok) juttatják eszembe. A Death King eleje annyira kaotikus, hogy simán felkerülhetett volna a Jane Doe-ra is, az In Her Blood-ban pedig a basszusgitár pulzáló, lávafolyamot idéző játéka méginkább ráerősít a Neurosis-érzésre. Hihetelenül erős szám mindkettő.

A záró Hanging Moon személyes kedvencem, ugyanis az egyik legkülönlegesebb Converge számot tisztelhetjük személyében. Az akusztikus gitár és a dob -ismét kitűnő- játékára épülő darabban Jacob újfent emberibb hangját hallatja, és az elektromos gitár hiánya ellenére is rendkívüli „húzása” van. Ami külön tetszik benne, azok az érdekes kis csilingelő harangok, melyeket a „refrén” végén, és az átvezető részben hallhatunk. A zárást pedig ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám hogy megrázó. A rövid szünet után kirobbanó üvöltés és a hangszerek együtt felérnek egy hangrobbanás erejével, s ezzel a szinte csikorgó, ám emlékzetes indulatkitöréssel zárul a lemez.

A hangzásra és a külcsínyre azt hiszem felesleges is a vesztegetnem a szót, a gitáros Kurt Ballou és az énekes Jacob Bannon ezekre (is) mindig rendkívüli figyelmet fordítottak. Mint a cikkből is kitűnik, nálam abszolút betalált a lemez (persze nem elsőre), s ugyanolyan értékesnek tartom mint nagy elődjét, vagy akár utódját, a No Heroes-t. Úgy gondolom, hogy ezzel az albummal is csak azt bizonyította be a Converge legénysége, hogy képesek a megújulásra, a változtatásra, úgy, hogy a produkció mit se veszítsen súlyából, értékéből.

10/10