Confide – All Is Calm

Persze nem gondoltuk, hogy itt valamiféle óriási pálfordulásnak leszünk szemtanúi, így senkit sem ért nagy meglepetésként, hogy alig-alig történt változás zeneileg az elődhöz képest, minőségileg pedig sajnos még annyi sem. Mondjuk ki: ez ugyanaz a szar, amit a Rise Records (minőségben) alsó rétege próbál letuszkolni a torkunkon. Egy fokkal mélyebbre hangolták a gitárokat, így a  hangzás egy kicsit keményebbnek hangzik, de ezt a viaszt sem ők szarták. A recept emellett pedig a szokásos: vegyél két gitárost, akik közül az egyik teljesen feleslegesen van jelen a bandában, ugyanis a kreativitás és dalírási képesség nem terjed ki arra, hogy kétgitáros témákat írjanak. Így tehát főleg két dologgal találkozunk a dalokban ilyen szempontból: olcsó breakdownok és tekerés, illetve a refrének alatt az egyszerű akkordozás. Ezeket a refréneket az elektronikáért felelős srác se hagyja szó nélkül, fingatja a szintit ezerrel, amin néha akár nevetni is lehet, annyira béna. Sajnos a borzalmasan gagyi autotune is tönkrevágja az amúgy is közepes éneket, hiszen körülbelül olyan effektekkel színesítik a vokált, amit valószínűleg már az Eiffel 65 is kínosnak érzett a maga idejében. Jó, az ordítás változatosságát és a hangzást pozitívumként említhetjük a lemezzel kapcsolatban, de ez utóbbi nem is az ő érdemük, az előbbi meg nem fogja elvinni a hátán az albumot. Sajnos egyik dal sem üti meg még a közepes szintet sem, hiszen mindegyikbe sikerült olyan kínos effekteket vagy dallamokat írniuk, hogy az ember az ő nevükben is szeretne bocsánatot kérni mindenkitől.  Ebben a műfajban vannak szórakoztató lemezek, elég az Abandon All Ships vagy a Woe, Is Me debütjére gondolni, de ez közel sem az. Nem iszonyatosan szar, de aki az első hallgatás után még erőt érez magában, hogy újra meghallgassa, az valószínűleg életében először hall ilyen albumot. A srácok szokjanak le az autotune-ról, tanuljanak meg dalokat írni, vagy egyszerűen csak hagyják abba, ha nem megy, mert ez így a fuldokló színtérnek csak egy újabb vödör víz.

3/10