Conducting From The Grave – Conducting From The Grave

Tracklist:

01. Honor Gude Me!
02. Lycan
03. The Rise
04. Signs
05. The Harvest
06. Into The Rabbit Hole
07. Dante
08. Tyrant
09. The Calm Before...
10. Monster (Part III)

Műfaj: deathcore

Támpont: And Hell Followed With, The Black Dahlia Murder, Wretched

Hossz: 43:12

Megjelenés: 2013. október 1.

Kiadó: szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

A 10 éves múltra visszatekintő Conducting From The Grave anno a Sumerian nagy felfedezettjének számított, és első, When Legends Become Dust című lemezükkel elég nagy port is kavartak, bár nem lettek olyan (el)ismertek, mint a The Faceless,  vagy a Veil of Maya. A folytatás (Revenants) még ennyire sem lett sikeres (mondjuk jó sem), és a kvintett le is lépett a kiadótól, hogy a harmadik próbálkozást már saját kézből szabadítsák a világra. A self-titled lemez tehát arra a kérdésre adhat választ, hogy sikerül-e kikapaszkodnia a bandának a félig maguknak ásott sírból (hehe), vagy maradnak továbbra is underground.

A CTFG báját mindig is a John Abernathy-Jeffrey Morgan gitárduó elmebeteg virgái adták, amik a debütön még kevésbé voltak agyamentekk, itt viszont néha már a Within the Ruins szintjét súrolják – mondjuk azért figyelnek arra, hogy ne menjen el totális technikázásba a dolog, több-kevesebb sikerrel. Ez a fő ismérve a zenéjüknek, emellett néhány helyre van beszúrva dallamos ének, ami viszont csak színesítő elemként van jelen. Mellesleg a gitárosok átváltottak héthúros cuccra, ami akár aggasztó is lehetne, de fél perc után nyilvánvalóvá válik, hogy sem a hangzás, sem a dalok nem mentek át djentbe, így egyáltalán nem kár ezért a döntésért, főleg miután négy éve már bebizonyították, hogy el tudnak vinni a hátukon egy majd egyórás albumot is, ha kell (bár tudnak érdektelen számokat is írni). Itt szerencsére előbbihez vagyunk közelebb, egy elég komplex, nem túltechnikázott (vagyis csak néha, pl. a The Rise-ban), és alapvetően fogós témákkal operáló lemezzel van dolgunk, ami helyenként elég bizarr hangulatot áraszt magából, főleg az – amúgy a legjobb darabnak számító – Into The Rabbit Hole az, ami példát mutat ebben, az éneklős leállással eléggé olyan légköre van, mintha egy Tim Burton musicalhez írtak volna egy deathcore számot.  Ilyenkor azért elgondolkodik az ember, hogy lehet, hogy jobb lett volna, ha pár helyen kap szintis aláfestést a dolog.

Mint korábban emlegettem, hangzásügyileg maradtak a jól bevált receptnél: nincsenek a műfajra jellemző megoldások (gondolok itt a tökig lehangolt gitárokra, vagy az effektezett breakdownokra), természetesnek hat az egész. Hogy ez jó, vagy rossz dolog? Néhol eléggé el tud szaladni a ló a fiúkkal, és mivel mindig is a hosszabb dalok hívei voltak (itt is négy perc fölött van az átlag), ez okoz némi problémát, mivel azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a tételek a már említett Into The Rabbit Hole kivételével eléggé egy kaptafára készültek, szerencsére azonban van bennük annyi kreatív szufla, ami kitart háromnegyed óráig. Azt nem is kell nagyon bizonygatni valószínűleg, hogy itt is a gitárosok körül forog minden, jó kis párbajokat hoznak helyenként össze, de ha az kell, akkor akár blackes(nek szánt) riffeket is bevetnek (Honor Guide Me, The Rise, amúgy Johnnak van is egy blackesebb(nek szánt) projektje Soma Ras néven), és teljesítményben, ha nem is éri őket utol, de azért megközelíti őket Mikey Powell énekes is, aki a lehetőségekhez képest a maximumot hozza ki magából, és a dallamos témái is egész jók. Összefoglalva: nem a legjobb anyaga ez a CFTG-nek, a When Legends Become Dustot nem sikerült megközelíteni, de azért nem okozott ezúttal csalódást a kvintett, még akkor sem, ha valószínűleg nem ez lesz a legtöbbet emlegetett idei anyag a műfajban. 7/10