Comeback Kid – Broadcasting…

Erős érv kell ahhoz, hogy a 2009-es év zenei dömpingjében az ember időt szorítson egy olyan albumra, ami már két éve kijött, de szerencsére most nem kell sokat kutakodni. Július tizenötödikén ugyanis hazánkba látogat majd a hardcore arcvonal éke, s akinek van füle, hallja: ha van egy buli, aminél le lehet majd bontani a Dürer Kertet, akkor ez lesz az. Ehhez pedig nagyban hozzájárul a Comeback Kid ellentmondást nem tűrő zenei tornagyakorlata.

A képlékeny felállású, eredetileg side-projectként induló, aztán a glóbus körül párszor megforduló bandának a Broadcasting… a harmadik teljes albuma, azóta csak egy koncert DVD-t adtak ki még tavaly. Ez az első olyan lemez, ahol a korábbi gitáros, Andrew Neufeld ragadja magához a mikrofont, s tizenegy szerzeményben, bő fél órás terápiát szolgáltatnak nekünk. Terápia ez, nem műsor, mert amellett, hogy ékes példája annak, miként lehet a hc szabványelemeket úgy összefésülni, hogy az még 2007-ben se legyen unalmas, a lemez az első másodpercekben ragad meg, s az utolsókban sem ereszt el igazán. A három perc körüli dalhosszok lélegzetvételnyi introknak adnak helyet, amiket menten kiszorítanak a dallamos gitártémák, a csordavokálok, a kinyilatkoztatás-szerű tiszták, no meg persze az erőteljes kitörésekkel tarkított ordítozások: s még ha a szövegvilág nem is forgatja ki a világot a négy sarkából, épp elég széles skálán mozognak a témák, a forradalmi hevület helyett több súlyt fektetve a személyes szférára. Nem szívfacsaró történeteket, hanem átélhető önvallomásokat tolmácsol, olyan érzelmekkel, amelyekkel mindenki találkozott már: a pörgős, kifejezetten igényes zenébe tökéletesen elsüllyed, hogy örvényt képezzen, s a hallgatót valami vad transzba szuggerálja.

A képzavart félretéve, a lemez inkább a puritán hc megoldásokat favorizálja, a vad kísérletek helyett megfontoltan alkalmazva emelkedett, ‘már-már popos’ dallamokat, erőteljes és izgalmas zenei hullámvasutat alkotva. A szerkesztettség is ennek fényében működik, minden szám újabb és újabb rohamra indul, nincs töltelékszám, csak tizenegy golyó a tárban, a Give’r (Reprise) feszült, rövid élével kettéhasítva középen.

Zárásként annyi, hogy ha valaki még mindig kissé ferde szemmel néz erre az egész műfajra, vagy magára a bandára (mint ahogy én tettem azt korábban), annak a Broadcasting… tökéletes ugródeszka: mert a hardcore nem arról szól, hogy ki mennyire tudja lerúgni a másik veséjét, vagy mekkora rpm-el képes köröket rajzolni az öklével, hanem valami olyan fúzió-élményről, amit az ilyen lemezek csak meglebegtetnek, de igazán csak kartávolságon belül lehet átélni.

9/10.