Coldworker – The Doomsayer’s Call

Az anyabanda köteléke azonban kizárólag két alapvető tulajdonságot adott az idén hatéves oldalhajtásnak. Az egyik a modernitás ténye, ami a stúdiómunka minőségén túl rányomja bélyegét a műfajok közötti átmenetekre is, a másik pedig a szükségszerű intenzitás, hiszen az egyes dalok pumpálása alapjaiban követeli meg a grindcore dühét. Épp ezért merem azt kijelenteni, hogy a méltatlanul alulértékelt formáció négy évvel ezelőtti nagylemeze, a Rotting Paradise a legjobb európai death metal anyag volt (szerintem a Bloodbath debütjét követően, de maradjunk annyiban, hogy rég)óta, ugyanis a 2006-os The Contaminated Void friss és bizonyításvágytól telített dinamizmusa végképp beágyazta magát a svéd hangzás hagyományaiba, és mindez úgy teljesedett ki, hogy a végeredmény az első hangtól az utolsóig brutális, fékezhetetlen és a maga módján fogós volt. Erről az ösvényről pedig az új nagylemez sem szándékozik letérni, ám a The Doomsayer’s Call mégsem ismétli meg az előző két album bravúrját: inkább csak feleleveníti mindazt, amit eddig szerettünk a zenekarban, és azt adja elő egy kicsit másképp, egy kicsit újragondolva. Az új album ugyanis még a thrash metalban és doomban fogant témák felvillantása mellett is túl van írva, amit valahol a játékidő és a dalok mennyisége is igazol, nem is beszélve az énekes Joel megfáradt és kitikkadt, erőlködő hangszínéről, amely a zenekar fennállása során először fullad monotonitásba. A sebességgel való játék nem tartja fenn végig a figyelmet, bár az örvénylő gitártémák, na meg az azokat összekötő, ezúttal alkalmasint schuldineri ízekkel kísérletező gitárszólók (a Bertilsson/Schröder-gitárpárosra eddig sem lehetett kifogása senkinek sem) kétségkívül tartják a színvonalat, de a középtempók előtérbe helyezése a vokál kiszáradtsága mellett többször is a kései The Crownt juttatták az eszembe, és ezt nem feltétlenül bóknak szánom annak tükrében, hogy a zenekar karaktere eddig messziről kiszúrható volt a kortárs felhozatalban. Az egyes nyitótémák alkalmi egyformaságai, valamint a műfaji átmenetekkel kacérkodó verzék ugyanis nem hordják magukban azt a pluszt, amit az előző két album nemhogy képviselt, hanem csúcsra is járatott. A végeredmény ettől még szilárd, megbízható és eredendően hiteles, csak épp az újdonság élménye marad el. És lássuk be, valahol épp ez volt a Rotting Paradise csapdája is, amely így, visszatekintve maradéktalan átmenetet biztosít az energikus és határfeszegető deathgrind, valamint a letisztultabb, következetesebb szerkesztettségű, ám hagyománycentrikus death metal/grindcore között. Mindez csupán az egyes alkotóelemeken arányából következett, ám épp ezzel arányosan is veszített erejéből az a tűz, ami eddig meghatározta, definiálta a zenekart.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=ZIhBdAVO67I

Mindazonáltal ez sem változtat a tényen, hogy a Coldworker még mindig az egyik legértékesebb aktív (és ha úgy vesszük, fiatal) svéd death metal zenekar, amelyik méltán érdemelné meg a metal világának megbecsülését és figyelmét. A jövőre vonatkozóan pedig két dologban reménykedhetünk: az egyik az, hogy amennyiben lesz folytatása az alábbi lemeznek, az semmiképp sem fogja stagnáltatni a The Doomsayer’s Call letisztulását, a másik pedig az, hogy az elvileg turnéban is gondolkodó zenekarnak nem szegi kedvét az, hogy többnyire még most is fontosabbak a felmenők, mint maga a jelen.

7/10