Coheed and Cambria – The Afterman: Descension

Claudio Sanchez valószínűleg azzal trombitálta össze zenekarát 2011-ben, hogy „srácok, csináljunk valami igazán nagyot!” Aztán nyilván felvázolta a képregényekben, könyvekben és egyéb formátumokban létező The Amory Wars legújabb fejezetének, a The Aftermannek lényegét, a tagok pedig hümmögtek, és inkább csinálták, amihez értenek: kiegészítették ötleteikkel és feljátszották a torzonborz énekes agyszüleményeit. Ez nem is történhetne másként egy Coheed and Cambria albumnál, hiszen a zenebizniszben Claudiónál jobban senki nem ért a sztorimeséléshez: most vonatkoztassunk el attól, hogy a zene a körítés a képregényekhez, vagy fordítva, a lényeg, hogy jól kitalált (bár nem klisémentes) filozofikus sci-fi történetek öltöznek zenei köntösbe a keze nyomán. A dupla album első fele Sirius Amory „pokoljárását” és az általa megismert lények (emberek?) élettörténetét mutatja be, a második pedig azt, mi történik Amory hazatérése után, és hogyan hullik szét minden, amit az űrutazást megelőzően otthon hagyott. Az Ascension esetében a hangulati komplexitás rendkívül jól érvényesült,  a főszereplő fájdalma viszont nem igazán jelenik meg a Descension dalaiban, és a korai albumokról jól ismert tömény szenvedélyt továbbra sem sikerült visszacsempészni. Ugyan az All Mothernek nevezett mesterséges intelligencia szövegelése nyomasztóbb, mint valaha, de talán jó ötlet lett volna gyakrabban használni színesítésként a debütlemezről kölcsönzött üvöltözést. Ennél nagyobb baj a leheletnyi b-oldal gyanú, ami elsősorban a záró hármasra nyomja rá bélyegét. A lemezen persze így is sok a remek pillanat: a Sentry the Defiant csodálatosan koronázza meg a Key Entity Extraction sorozatot, egyben hallgatva az öt dal sikerrel pályázhat a legjobb Coheed and Cambria szerzemény megtisztelő címére, a The Hard Sell magabiztosan veri a lemez másik slágerét, a klippes Dark Side Of Me-t, a Number City pedig minden eddiginél messzebbre merészkedik a funk/pop hangzás területén, ami hibátlanul áll a csapatnak.

Az biztos, hogy kifejezetten rossz dal nincs a lemezen, viszont az unalmasabb tételek ismét előhozzák a problémát, hogy zeneileg az utóbbi években nem sokat fejlődött a Coheed’.  Hiába több és jobb a gitárszóló, mint az Ascension-ön, a legutóbbi bandcamp ajánlóban szereplő Thank You Scientist hasonló vállalkozásai tükrében eléggé esetlen az összes (a progos Gravity’s Unionben szereplő kivételével, az király lett), és rendre előkerülnek azok az ossianos bonyolultságú riffek, melyek miatt már a legelső albumon is hajlamosak voltak összefolyni az amúgy kiváló számok, ráadásul most gyakran az énektémák is túl rutinszagúak ahhoz, hogy kihúzzák a bandát a csávából. Pedig minden egyes lemezre születik jó pár remek dal, csak ügyesebben kéne szelektálni, kedves Claudio Sanchez és Travis Stever, mert így a hallgatónak kell, ami azért nem az igazi. 7,5/10