Coheed And Cambria – No World For Tomorrow

Friss a barátságom a gyökereiben már 1995 óta létező, ám Coheed And Cambria néven csak 2001-től kezdve működő, s igazi, nemzetközi áttörést a Good Apollo, I’m Burning Star első részével, a 2005-ben kijött Vol. I: From Fear Through The Eyes Of Madness-szel elért csapattal. Jelen írás tárgya, a Vol II: No World For Tomorrow, a Good Apollo második fele, és elődjével egybefüggően egy, az összes lemezükön átívelő hosszabb saga, összefoglaló címén a The Amory Wars záró epizódja. A legelső albumuk, a 2002-es The Second Stage Turbine Blade az Amory Wars második részével indított, a folytatása a harmadik epizóddal egy évre rá érkezett, In Keeping Secrets of Silent Earth: 3 címmel, eztán jött a Good Apollo dupla lemez már említett első fele, s a most kivesézendő anyag után következik csak elméletileg a kezdeteket bemutató rész. Nem egyszerű felépítés, és megoldás, ám az erős vizuális oldallal is rendelkező C&C koncepciózus album-sorozata sem könnyen kategorizálható, ám nem is emészthetetlen muzsikát rejt. Az világos, hogy egy izgalmakkal teli, fondorlatos elbeszélés sok-sok ember fantáziáját mozgatja meg, ám pusztán a történet fabatkát sem érne, ha nem tudnák önmagában is élvezhető, izgalmas zenei körítésbe ágyazni. Szerencsére itt erről szó sem lehet, hisz elődjével ellentétben (amire anno nem sikerült könnyen ráéreznem) az idei CD-nél már a második végighallgatás után tudtam, hogy jó barátok leszünk.

A The Amory Wars folytatásos képregény-sorozat formájában is megjelent, mely teljesen egybefügg a CD-ik tartalmával, Claudio énekesé az ötlet, s a papíralapú formába öntés érdeme is, bár tehetséges grafikusok keze munkáját dicséri a kivitelezés. Alapvetően sci-fi-be ágyazott történet ez, s van benn minden, ami csiklandozza a Marvel-en szocializálódottak ingerküszöbét: titkos ügynökség (K.B.I.), melynek a Kilgannon házaspár (azaz Coheed és felesége, a természetesen pszichés, és látnoki képességekkel rendelkező Cambria) tagja, vírus (Monstar), messiássá váló gyermek, Claudio (csak nem életrajzi vonatkozás?), egy kiborg nagybácsi, aki a lázadókat vezeti a Keywork nevű, bolygók közti energiamező, vagy micsoda felett fondorlatosan uralmat szerző Wilhelm Ryan főgonosz mágus ellen, s mellé még cselszövés, árulás, és némi pszicho él is. Szóval minden, amit összekutyulva valami klisés, banális dolog is kerekedhetett volna, ám nem így történt.

Zeneileg én leginkább a 3-hoz (vagy Three-hez, ha így jobban tetszik) tudnám kötni, amit itt hallani, illetve sok helyütt emlegetik a C&C-vel kapcsolatban a Led Zeppelin, a Pink Floyd, a Police, a Queen, és a Thin Lizzy nevét is, valamint, bár a zenészek tagadják, hogy bármelyikük is hallgatná, vagy hatott volna rájuk, de a Rush ide sorolása is megkerülhetetlen. Azaz, alapvetően a ’70-es években gyökerező, ám mai hangzással kibélelt, és modernebb elemekkel ötvözött, sokszínű, de dalok tekintetében remeklő, erőteljes rockzene ez. Ebben a közegben nem mozgok otthonosan, de a banda igen erőteljes dalszerzői vénájának hála, gond nélkül tudom élvezni a muzsikát e nélkül is, és gyanítom, ezzel sokan lesznek még így. Ugyanis a Puerto Ricó-i származású szövegíró- énekes- gitáros Claudio Sanchez, a gitáros Travis Stever és a basszer Michael Todd (mindkettő vokálozik is) által prezentált muzsika egyszerre technikás, és szinte túlcsordulóan érzelemmel teli. Amit mindjárt a rövid, lágy tónusú pengetésre finom éneket pakoló The Reaping bevezetője utáni négyes dalcsokorban összehoznak, az bárkit képes meggyőzni, aki kedveli a rétegzett, intelligens felépítésű, igényesen meghangszerelt, gigászi és kitörölhetetlen refrénnel megkoronázott rock muzsikát. Főleg a címadó, és a negyedik Feathers rendelkezik olyan bársonyos refrénnel, ami azonnal rögzíti elmédben mindkét szerzeményt, a No World For Tomorrow-ban pedig erőteljes, és nagyon eltalált háttérüvöltéseket is kapunk Claudio magasan szárnyaló melódiái mellé, ami egyik fő ismérvük. A Shane Embury-nél is durvább hajkölteményt kifejlesztett énekes lágy, vékony, ám erőteljes, rengeteg érzelmet kifejezni képes torka hibátlan dallamérzékkel párosul, ám gyanítom, orgánuma meg is oszthatja a zenehallgatók táborát. A The Running Free-ben – mely remek témákból építkező, változatos szerkezetű, tempósabb darab, s a CD egyik legjobbja – pedig még némi soul-os lágy vokál is hallható a háttérben.

További adalék, hogy a lemez dobtémáit az idei Ire Works CD felvétele előtt a The Dillinger Escape Plan-ből kilépett Chris Pennie írta meg, ám különböző szerződéses problémák miatt Taylor Hawkins (Foo Fighters) játszotta fel, Chris csak a következő anyagokon, s a koncerteken lesz majd hallható. Itt természetesen nem a szétütött ritmusképletek dominálnak, a dob ugyanúgy szerves, és az összképbe belesimuló, lüktető része az összhangzásnak, akárcsak a többi hangszer. Az említett négyes csokor olyan azonnal ható sláger, ami megkönnyíti az elmélyülést világukban, s amit én kicsit hiányoltam is az egyébként szintén remekbeszabott elődjéről. Ezután okosan, tudván, hogy meddig lehet fokozni a jót, visszavesznek a slágerességből, ám a minőségből jottányit sem engednek, a zongorával (Rami Jaffe ujjai alól), vonósokkal kísért lassabb, lírai Mother Superior egy hajszállal sem gyengébb társainál, kellő helyen és időben enged erőt meríteni, megnyugtató, simogató. Az újfent tempósabb Gravemakers & Gunslingers Chondra Echert kísérő éneke mellett finom témázást, hosszabb heavy-s szólóbetétet, nyugtalan billentyűket is felvonultat, egy újfent remek refrénnel megkoronázva méltó párja a Justice in Murder-nek.

A The End Complete pedig az előző lemez The Willing Well-jéhez hasonlóan egy terjedelmesebb, több összetartozó részből álló záró felvonás, melynek darabjai önállóan is kerek egészet alkotnak, és némileg több hallgatást és energia-ráfordítást igényel, mert itt már tényleg nehéz szavakba önteni, mennyi minden történik. Az ízes, a nagy öregek játékosságából táplálkozó karakteres, ódon zamatát a fiatalos lendület mellett is megőrző gitárkezelés és a vokális megoldások a monumentális érzetet támasztják alá, a több körös utolsó felvonás nem is üt azonnal, mint a CD eleje. Ám innen is kiemelkedik a nyugtalan musical-es betétű The Fall of House Atlantic, és a The End Complete, melyben ének és hangszeres téren egyaránt brillíroznak hőseink, s minden pillanatban játékosan váltakozó összetevők vezetnek el egy monumentális refrénig – de az egész zárás magas szintű.

Coheed-ék zenéje pont annyira friss, és naprakész, mint amennyire benne vannak hatásaik és a ’70-es évek zenei felfogása, s saját köntösükbe bújtatva azt, képesek lehetnek elérni egy új korosztályt is, amely egyébként nem lenne kíváncsi a fentebb sorolt csapatokra. Természetesen az új Rush szintjét még nem érik el, ahhoz emberileg is fel kell nőni, de a lemez e nélkül is figyelemreméltó, lehet vele próbálkozni!

89%

A zenéről bővebben:
http://www.myspace.com/coheedandcambria
http://www.coheedandcambria.com/
A történetről bővebben:
http://www.theamorywars.com/