Coal Chamber – Coal Chamber

A széntároló egyfajta nu metal alapot jelentett a 97-es debüt lemezével, mely egy erős és korszakalkotó jelenségként penyhedt meg és bele az akkori zenei palettába. Tartalmazza a szénfekete olajt, az éppen imént kiloccsantott agyvelő vérvörös masszáját, a hó fehérségét, melyet a Roadrunner kapitalista gyárkéményeinek edzett tüdeje gyorsan szürkére festett, hiszen a siker nem maradt el. Benne tehát az irigy sárga, és a kislányos rózsaszín; s persze telebaszva egy nagyadag rozsda marta, önmagát ismétlő, lehangolt, ritmikus kattogással… az óra melynek mutatói mindegy merre járnak, 50 perc jelentés az őrület és a jelen valóság pellengére állított mezsgyéjéről. Korai éveikben a nu-metal alapelveit fektették le, úgy mint a rappelős és néha pszichotikus vokálok, basszus vezérelte zene, dallamos kórus, amihez szarul megírt szöveg párosult a lélek számára, amin majd rágódhat.  A Coal Camber egy olyan együttes, ami a majd nem hogy, csak fogós egymást ismétlő kórusokon alapszik és riffeken amik csak néha követnek megkülönböztethető egyedi dalstruktúrát, olyan massza ez, melynek nem a nagyságára, hanem az ízére vagy kíváncsi.

A lemez bemutatása előtt kitérnék egy kisebb vitára, mely anno a KoRn és a Fear Factory között zajlott le. Utóbbi zenekar megvádolta a kukoricáékat, hogy a hangzásukat lopják, jó munkás emberek módjára minden komolyabb lelki trauma nélkül merítenek valami olyasmit, ami az ő találmányuk… a vitából végül semmi nem lett, a KoRn-al sok banda összeugrott már (érthető is ez az arcoskodásukból kifolyólag), és ez egy typischen olyan csapat, melyet vagy szeret az ember, vagy nem.  Megjegyzem mellékesen; hogy mindkét formáció mára egyre rosszabb és sztárkodóbb dolgokkal rukkol elő, mellyel komoly csalódásokat okoznak az egykori rajongóknak, s persze rengeteg újat is szereznek.
Gyáréknak amúgy hangzáslopással vádolni elsősorban Fafara művet lehetne, hiszen az első nóta kezdése, úgy ahogy van; koppintása a Fear Factory 92-es debüt Soul Of A New Machine 13-as trackjének (Suffer Age – aki nem hiszi járjon utána), természetesen mivel mindkét banda a Roundrunner jól fizető üdvöskéje, így gond nélkül lép át mindenki az eseten. A Coal Chamber-t sokan egy ötlettelen KoRn kópiának tartják, melynek azért fele se igaz; míg a kukorica egyfajta depresszív pszichoanalízist mutat be, addig a CC maga a vérrel szántott őrületet protezsálja hallójárataiba az óvatlan zenére éhes 14 éveseknek…

Előjáróban a tagokról és teljesítményeikről; frontember orientált a csapat (ez jellemző nagyon a modernebb metál rétegeire) Dez Fafara énekstílusa sokszínű (mégsem egy Mike Patton) psychotikus kántálás, rapszerű hörgések, bizarr éneklési mód, elemek melyek mindenképpen újítólag és vérpezsdítően hatottak a stílusra. Meegs Rascon gitáros játéka ezen az albumon unalmas és nem mutat sok tehetséget, lerakja amit le kell, de ennyi; inkább a domináló basszus-t támogatja, minthogy kitűnne. Rayna „Foss” Rose, a basszeros a legtehetségesebb tagja a csapatnak, játéka precíz és hangulatos, nekem mindig a White Zombie basszerosa jut róla eszembe; Sean Yseult (Shauna Reynolds). Mike Cox, a dobos is tehetséges, de felejthető, olyan akár Meegs; játsza, amit elvárnak tőle, pontos, technikás, de halott. Nos… a kezdés ígéretes és minden valószínűséggel a legpopulárisabb CC dal a lemezről, a már említett lopással indít, melyre sötét és zaklatott riffek épülnek rá, Fafara hörögve rappel egy fogós dallamot, a refrén nem valami hatalmas, ám a rövidsége mégis jól illeszkedik ehhez a fényvesztett pörgéshez. Már itt megmutatja rothadó fogait, s egy mindenképpen kissé fura és döcögős útra készíti fel a hallgatót, mely nem mentes a vulgaritástól és betegességtől.

A következő dal a Bradley, mely lélegzetelállító és Dez igazi neve; a frontember tapasztalatait mutatja be az amnéziával kapcsolatban még az együttese előtt. Fogós riffek nyitják és zárják is a dalt, amolyan középtempós vonaglás, melyben a szöveg teljesen nevetséges, mint ahogyan a legtöbb szövegük az, ám Fafara-nak sikerül egy érdekes hangulatot a zene köré varázsolni egyedi hangjával, mely annyira jellegzetes, hogy pl. én soha nem követtem nyomon a bandát, csak egyszerűen hallgattam azt a 2 lemezt, amit szeretek tőlük. Mikor a Devil Driver-t meghallottam nem értettem honnan olyan ismerős ez a jellegzetes vokál… Az Oddity az erős riffjeivel és a Loco-hoz hasonló felépítésével egy nagyon jó nóta a lemezről, melyben a csattogó basszus éppen úgy az összképet építi, mint az erőteljes ének a háttérvokál váltakozásával. 2:12 körül a gyenge ipari jelleg is kellemesen egészíti ki a tételt, amire aztán egy igazán fogós alapot kapunk. Egy másik kiváló szám az Unspoiled, egyszerű riffjeivel és Dez dallamos ének/beszédjével. Aprókat lépdes a harag és a kétségbeesés emocionalitásával, olyan akár egy járni tanuló kisgyermek, mely a nóta közepe felé elmetszi gégénk, és remek refrénnel nyugtázza meggyötört testünk. Erősek a kitörések és szinte vibráló ez a tömörített elrugaszkodás a mindennapoktól a mindennapokba (aki ismeri a szövegeiket, könnyen megérti ezt a paradoxont). Az ezt követő Big Truck egy nagyon személyes hangvételű dolog, hiszen Dez postás múltjáról szól, ennek ellenére Rayna írta a dalt, aki miatt többek között a banda feloszlott 2003-ban, igaz ebben közrejátszhatott Sharon Osbourne – menedzserük – kirugása is). A hangzás remek, a felépítés kattogóan lépdeső, egy megint csak nem rossz refrénnel. A szövegek ismét kibaszott szarok, egyszerűek, túl egyszerűek. Ez a közérthetőség szempontjából előnyös is lenne, de mégis túlzilált s így nem is azon a hangsúly, hogy a befogadó megérti-e, hanem hogy érdemes-e. A KoRn-ból már jól ismert leállós, befordulós beszéd/foszlány az egész lemezen előtérbe kerül, ám a kukoricához képest a CC egy vaddisznó (szószerint haha, még röfögés is van benne; lásd. Pig).

„The roof, the roof, the roof is on fire, and we don’t need no water let the mother fucker burn…” (A tető ég, ég, ég, lángol, és nincsen szükségünk vízre, had égjen a kurva anyját…), nagyon egyszerű, pattogós zakatolás, mely az album legerősebb nótája is egyben, 2:20-nál hihetetlen jó ez az elfojtott lebegő, sivár hangzású, mégis komoly érzelmekkel operáló refrén, a kórusok fogósak, és a CC bizonyítja, hogy olyan akár a trójaiak falova… okoz még meglepetéseket és nem a kiszámíthatóság az elsődleges tényező, hanem egyfajta önkívülettel és retardáltsággal mélyen átitatott véres rongy, melyet előszeretettel lebegtetnek, majd tömik a szánkba, azzal hogy velük ordítjuk a fejrázós sémákat és a betegséget. First… először is egy nagyon funkys basszussal indít Rayna jóvoltából, melyre lassan ráépül a kicsavart pergő, a dobok vékonyka hangzása tovább ezen a lemezen véletlenül sem pejoratív; erősíti az egész anyagot, még kimértebbé, puritánabbá téve az erőszakot. A riffel végig lassítottan halad előre a dobszekció melynél igazán eltérés csak a súlyos leépüléstől eltekintve a kórusban találunk nem tördelt ritmikákat. Tökéletes dallamok, mellyel szépen jammelgetnek el több mint 4 percet.  Zeneileg lehúzós, mélyretaszító és a végére ez is ingerült és délcegen égeti fel az előtte pár percig szépen épített dallamot, aztán leállás és jön az ismétlés… Ez is remek dalocska, adja, amit kell, érezteti azt, amit nem akarunk és persze belénk is ivódik, telepakolva csontunkat fájdalommal, lelkünket romlással, a zárás érdekes, zajos és torz… A lemez kevés töltelékkel dolgozik, a trip-hop szerű kissé ipari morajlással pergő Maricon Puto azonban pont az; furcsa gitár, riffelős részek és kántálások vannak benne, talán egy kicsit folkos is, bár ezt a CC világát ismerve inkább csak egy megérzés.

I, egy kicsit kántálós, haragos, nagyon idegtépő és fel-fel hasadó refrén szerűségével, kellemes üres riff járatokkal vegyítve, bár ez sem tudja annyira felejtetni a hiányt… nem tartalmaz fogós kórusokat, ami a CC muzsikájára jellemző, s mely olyan jó feloldása az ingerült és fájdalmas vegetatív érzéseknek, a mélyre szántás felszínes, de a legjobb mondat akkor is „Oh God Fuck!” marad, haha. Hangutánzással indít a Clock; Dez morgása az egyik legkifejezőbb mamutja a Nu metálnak. A gitárjátékkal viszonylag eltalált, jók a leállások és a keresztbe szabdalt kitörések, a refrén a telefon végéről jelent, és a háttér vokálok gyönyörű kiegészítést adnak, olyan rothadó rózsa ez, mely poshadt szirmai ellenére mégiscsak felemelően szép. Igaz ezt az egész koncepciót igazán sikeresen és már kellően tudatosan a Chamber Music lemezükön sikerült alkalmazni. My frustration, Dez hangjával kezdődik, súlyos, nagyon súlyos és zilált riffekkel építve rá lassú ütemben, melyre szinte rásimul a vokál, mind szövegileg, mind zeneileg ez a legérzelmesebb nóta, bár a fogós dallamokkal ez se szurkál össze. Jók az üresjáratok, rengeteg megoldásra adnának lehetőséget, de e helyett, inkább csak, mint egy lassú szívhang… vonaglanak a monitoron. Amir Of The Desert, ez egy nevetséges rövid mókázás Dez részéről, aki hallhatólag valakinek a körülmetélését tervezi… Idiótaság, mely a másik tölteléket képezi a lemezen Maricon Puto mellett. A Dreamtime olyan akár a címe… egy fekélyekkel teli élő bölcső, magával ragad és elringat, míg csak a halál búzaföldjén fel nem ébredünk. Bár nem egy töltelék, és rengeteg remek leállással és megoldással kecsegtetnek, mégis kicsit befáradós, bár az igazán kellemes és mély alváshoz semmiképpen sem ajánlatos. A Pig című utolsó tétel érdekes, Dez úgy visít, mint egy disznó, a csattogó basszus mellett itt is kapunk egy adag dallamos énekfélét, melyet hamar felvált a betóduló erős hörgésszerű üvöltés, majd újabb leállás és ismétlődés, a végére erőteljesebb lesz, mint eddig bármelyik szám az albumon és itt érződik ki leginkább a későbbi Devil Driver stílus és megoldások, így már sokkal érthetőbb, hogy Dez Fafara nem akart többé a nu-metal scene tagja lenni. A végére egy kis tréfa és beszélgetés oldja a feszes monstrumokat… majd a lemez zárja beteges tárlatát.

Én anno digi-packben vettem meg így van rajta bonusz gyanánt 3 remix, melyből talán a Pig demó verziója a legfurább.

Mindent együttvéve ez az anyag erős és kíméletlen alap a maga stílusában; s a rengeteg hibája ellenére is az olyan erős Nu-metál lemezekkel említhető egylapon, mint az első 2 KoRn vagy Deftones korong.
A lemezen még közreműködik 3 nevesebb/névtelenebb (döntse el mindenki maga) arc is:
Nathan „Karma” Cox: háttérvokál
Jay Gordon: háttérvokál; mixfelelős és producer
Eric Levy: háttér (kiegészítő) dob és vokál

A borító typischen az amerikai hétköznapok oltása… a háttérben festett Hold és égbolt díszlet (direkt mód igénytelenül, avagy rohad Hollywood puncs színháza), melyen fagyis kocsival érkezik meg Beatle Juice beteges beesett arcával Dez, a dombtetőn pedig vöröslik Hitchcock Psychojából már jól ismert szimbólum: a Beates ház… amúgy az egész design munka CIEL.

10/10 (ebben van egy kevés jóhiszeműség és emlék idézgetés is, és ha mindezt napjainkban rakták volna le, akkor 6 pontot is nehézkesen osztok ki rá)