Coal Chamber – Chamber Music

TE sem születtél gyilkosnak, avagy fel kell nőnöd, hogy aztán ölhess… azt hiszem ez a legjellemzőbb tulajdonsága a harag és fájdalom egy nu-metal-ba sűrített sikeres interpretációjának, a második Coal Chambernek.

A Chamber Music hallhatóan lágyabb, terjengősen mossa az érzelmek kínkeserves partjait; apad, s folyik, akár fel-feltépett karjaink steril pólyája alatt bágyadt repedéseink. Ahelyett hogy arcunkról a bőrt szaggatná le (ahogy azt próbálta meg félig-meddig sikeresen a dedütáló lemezükön), halkan mászik fülünkbe, át az agyunkba, ahol azzá válik, aminek szánták: egyfajta beteges és személyes rémálommá. Az egésznek van egy túlvilági íze, és ezzel tagadhatatlanná szakad egy érzés, melyet kelt; rugalmasan fedi el szívünk-lelkünk, úgy hajlik, mint a fűzfa, dühösen megragadja ruhánk, mint azok a holt rémisztő fák, melyek életre kelnek a sötét erdők mélyén a mesékben (erre hajaz a belső booklet is). És nem enged el; miért is tenné? Jó ez a közelség neki is, s neked is…

A Mist egy kicsit talán a barokk kort juttathatja egyesek eszébe, a maga pontos és fényesre komponáltságával… olyan, akár egy Apocalyptica elmélkedés… kellemes felvezetés, éppen olyan hosszú, hogy szép legyen, andalítson, és mélységében felkészítsen a Tragedy kiábrándult önmarcangolására, mely egy remek nóta, telebaszva egy adag haraggal és csak úgy tocsog a keserűség Dez lelke mélyéről. Nagyon is könnyű lenne, azt gondolni, hogy ugyanazt a metálos-indusztriális hibridet nyomják végig, mint az első albumon. Ám amikor mélyebbre ásod magad észreveszed, hogy fejlődtek, felnőttek. A dalok többsége szürreálisnak, kísértetiesnek hat, lebegnek és zúznak egyszerre, így a betegségük hogy úgy mondjam: komplexebb!
Egyszerre zaklatott és dallamos, átlagos és mégis fogós tétel az El Cu Cuy, melyben Dez az egyik pillanatban kristálytiszta hanggal énekel a másikban sötétség árad belőle, és életre hívja az ágya alatt rejtőzködő gyermekkori lényt, mely megragadja mezítelen bokánk, mikor éjjel fogat mosni vagy pisilni indulnánk. Ez nem az első dallamos, fogós kórusos albumuk, melyre néhány próbát már a debütön is megengedtek maguknak, de itt teljesedik ki ez a koncepció.
Erre az egész (nem pejoratív) kafkai átváltozásra remek példa a Untrue, mely a Coal Chamber eddigi legjobb nótája (szerintem), egyszerűen bámulatos! Felépítettsége tele van emocionális kitörésekkel, melyek oda-vissza ingadoznak, s közben mindvégig vagy maguk előtt görgetik a hallgatót, vagy a leprás picsába nyomják le… avagy úgy légy beteg, hogy azzal ne csak a környezeted determináld, hanem fertőzzed is végig.
A refrén építkezős, a beteljesedésben sokat segít a kesernyés dallam és a háttérvokálok; a harag és az önfeláldozás fura kapcsolatának remekműve ez.

„Nem állíthatsz meg, tudod, ki vagyok.
Ez feloldozza azt, aki vagyok.
A kínzásod nem fogom elviselni.
És most, neked szükséged lesz rám halálomig.”

Tehát nem csak a zenei koncepciók terén léptek hatalmasat előre, de a szövegeik túlnyomórészt pozitívak, provokáló üzenetekkel meghintve, fejlődtek, csábítóbbak, rétegzettebb érzést adnak… s olyan tartalommal felruházva, melynek csak életképtelen csiráit érezhettük az első lemezük nyers-beteges dühe mellett.

Tyler’s Song egy jó példa erre, amit Dez fiának írt.

„Ha azt mondom apu szeret, ismét a valós világban vagyok, az őröd vagyok, ne add fel elképzeléseid mások miatt”.

A refrén itt is jól eltalált, fasza alapokkal megküldve, adja amit adnia kell, itt példa gyanánt koncerten…

A What’s In Your Mind? már sokkal inkább az első lemez gyökereiből mutat egy kis részletet, a vokál hörgős, a zene masszív. Az ezt követő track zsigereiben ugyancsak a múltat idézi, de tartalmazza az újításokat is, apró ipari túlvilág; Not Living, változatos vokál dallamok és összetetten rétegződő ismétlődések és váltások. Ezt követi a klipnóta, mely hatalmas port kavart, de én csak köhögök tőle, valahogy nem bír meghatni, holott egy szép gesztus éss egy viszonylag eltalált kliprendezés, s interpretáció. A Shock The Monkey Ozzy Osbourne-nal Peter Gabriel eredetijét dolgozza fel, így állítva emléket neki, vicces, beteg, emészthető (nem értem miért ez került a vizuális középpontba, a lemez tartogat ennél sokkal minőségibb dolgokat is, nah mindegy!).

A Burgundy messze a legérdekesebb tétele a lemeznek, a női háttérkórussal, fura gitár effektekkel és bariton énekkel, ez amúgy a vízválasztó is, hiszen innen a lemez egy kicsit klisébe csúszik át… Az Entwined haragos, masszív, de ennyi, s nagyon erre épít a Feed My Dreams is, amiben a fura hangzások mégis csak képesek valamiféle új vért préselni szétszúrt ereinkbe, a kép szaggat, a háttér vokál dallamokban úszik, míg Dez csak egyre hörög… jó, de kissé már lapos. Sajnos ez mutatkozik a My Mercy-ben is, holott ez egy kuriózumnak szánt nóta, iszonyat lebeg, s mindezt nagyon lépegetve; egy csodálatos szám. Aimee Echo (a Human Waste Project-ből) és ElijahBlue Allman a Deadsy-ből vannak itt segítségére, és még egy keserű könnycsepp is akad a szememsarkában, de elcseppeni már nem bír, a No Home kegyetlen zaklatott zakatolása egyhamar felszárítja, ám ez is csak unalomba ejt és már vissza is sírom az iménti aprócska érzelem megtestesülését… bár a refrén jó, és az ipari dolgok is kellően a helyén vannak, valahogy mégsem ragad magával.

Ezt mondhatom el nagyvonalakban Shari Vegas-ról is, üt, üt, de már rég halott a bábu… A Notion vokalizálása és apró léptei azért még mutatnak némi jelenlétet, de nem forgatnak fel, egyszerűen csak jól eltalált, semmi több!
A tizenhatodik lázadás a sorban egy fájdalmas merengés, Anything But You, a kezdése nem sokat ígér, de a közepe fele már együtt hasítjuk a múlt üvegszilánkjaival egymás arcát véresre… erős tétel, kár hogy ennyire el lett rejtve, és így belesüpped az átlagba, a formába. A Wishes is érdekes, a szívszorító, gyomorforgató, elfolytott érzelmekkel operálgató refrén és az alaphangulat egyaránt egy erős koncepciót mutat, melyet egyszerűen nem lehet elrontani, és ez áll a zárásra is, mely egy kicsit Fantômast jutatta eszembe, a jazzes hangulatok és beteg Mike Pattonos vokál féleség, az ereszkedő hangok, ijesztően kárörvendő refrén és akusztikus szereltség méltó elfedése a 60 percnek.

A lemez igazi hibája, hogy elfárad, lefárad, leül… így nagyon megmutatja mennyire sok tölteléket is raktároztak el a srácok; véleményem szerint elég lett volna egy 40 perces lemez is, melyről hiányozhatna pár nem ki magasló, taposni képes, na de minek?! típusú tétel. A szövegek elég értelmesek, s éppen ezért basszott módon kiszámíthatóak, a basszus állandóan szolid, s ha csattog és dinamikus, akkor is inkább csak pontos, mint jammelős és érzéki. A dob elég alap, tartja a ritmust, de semmi lélek vagy túltechnikázás, minden a helyén, de semmi több. A felszín alatt torzított gitárhang, dübörgő basszus, és félelmetkeltő vokál bugyog.  A szinti a sötétség alatt rejtőzik, de ott van és atmoszférát teremt, mely új arcát mutatja meg a Chamberéknek; Josh Abraham és Troy Van Leeuwen (A Perfect Cirlce) szolgáltatják ezt a rejtett kincset és Jay Gordon (Burgundy) és Amir Derakh (No Home, Notion) úgy mint DJ Lethal mind hozzájárultak az albumban valamihez.

Mit írjak zárásnak? Azt, amit az előző lemeznél is; ha mindezt ma adták volna ki, akkor 6 pontot se adok rá, az idő sok mindent megszépít, illetve ez mégis csak egy nu metal alapmű, s a megkomolyodásuk ellenére üres révbe kerültek. Sajnálatos, pedig értékes anyag (lenne)!

10/8.5 (a töltelék a pulykában fleshebb!)