Closure in Moscow – Pink Lemonade

A Closure in Moscow 2006-os megalakulása óta összesen egy nagyon profi EP-t és egy hangulatos nagylemezt adott ki, úgyhogy ők sem túlozták el a megjelenések számát. Kis híján én is megfeledkeztem róluk, míg tavaly itthon fel nem léptek a Dance Gavin Dance társaságában és azzal az erővel el is lopták a show-t. Akik ott voltak, megbizonyosodhattak arról, hogy élőben nem felejtettek el játszani és egy frenetikusan hangulatos koncertet tudnak adni. A korai, még post-hardcore-os anyagaikhoz képest viszont az új lemez teljes egészében más irányt vett, ami talán még jobban is áll az énekes Christopher de Cinque-nek.

Ha egy szóban kéne jellemeznem a lemezt, akkor egyértelműen a „szexi” összegezné legjobban a Pink Lemonade-t. Az itt-ott klasszikus rockkal kevert progresszív rock ugyanis nem mentes a funky, soul és disco hatásoktól sem: Christopher magas és karakteres hangja, Duncan basszer témái illetve Michael és Mansur eszeveszett gitárszólói mind-mind erre alapoznak, a végeredmény pedig egy fura, de leginkább eklektikus utazás. Talán néha túlságosan is. A lemez első nyolc dala egy hibátlan slágergyűjtemény, kezdve az MR2 Petőfi kompatibilis Seed of Golds-on át az őrülten jó Dinosaur Boss Battle-ig, amelynek refrénjéért már önmagában megéri a teljes lemezt bevállalni. A (Dragon Ball és Akira jelenetekkel tűzdelt) klipes The Church of the Technochrist remek alapozója is lehetne egy igényesebb bulinak, a két részre osztott That Brahmatron Song első fele pedig az utóbbi idők egyik legigényesebb fejhajtása a klasszikus rock felé, a második fele meg egy igazi pszichedelikus trip. Ott van még a valóban meseszép és melankolikus Mauerbauertraurigkeit és a vele ellentétben álló Neoprene Byzantine, melynek pörgős és picit The Mars Voltás gitártémái a korábbi lemez hangulatát idézi, az első címadó dal pedig gyakorlatilag egy tartalomjegyzék, ami tökéletes összefoglalója a lemeznek.

Miért is? A Pink Lemonade egy 8 perces, epikus dal, melynek végén egy teljesen felesleges, totál random, másfél perces közjáték hallható. A teljes lemez utolsó három dalát pedig én sem tudtam hova rakni, sem elsőre, sem másodszorra: a Beckon Fire konkrétan egy semmiből előtúrt, vonósokkal tarkított trip-hop szám, a Happy Days pedig egy középszerű kocsmarockdal szerűség, amiket még lenyelhet a hallgató, de a japán kanjikkal írt utolsó szám (melynek címe szintén Pink Lemonade) a lehető legmesszebb áll a lemez addig remekül felépített koncepciójától. Konkrétan egy YMCK számot írtak. Aki nem ismerné őket: képzeljünk el egy japán énekescsajt, vocaloidos szintig lesüllyedő effektezéssel, a sárgakazis Nintendóból ismerős 8-bites chiptune alappal, melynek végére megint beraktak egy egy perces beszélgetős lezárást, mindezt végig japánul. Az utolsó 13 perc így elég kellemetlen árnyékot vet a lemez teljes összképére, de, hogy őszinte legyek, így sem tudok haragudni rá. A Pink Lemonade alaphangulata leginkább vidámságot és lazaságot áraszt és tele van jobbnál jobb, slágeres, dallamos és szerethető pillanatokkal, tele érzelemmel. Idén még nem volt lemez, ami egyszerre kényszerített volna arra, hogy énekeljem  a dalokat és táncra perdüljek (amelynek megvan a nagyon nyomós oka), ám az ausztrálok mégis meghozzák a kedvemet, akárhányszor a lejátszómba kerülnek. A második Closure in Moscow-lemez bár nem lett tökéletes (pedig közel állt hozzá), így is az év legjobbjai közt lesz, ami bátran ajánlható bárkinek. 9/10