City Of Ships – Minor World

És nem is kellett annak lennie, hiszen ahogy a zenekar lényegében kiadványról kiadványra tudta érlelni és csiszolni azt a sajátos kisugárzást és hangulatot, amiből saját karaktere a mai napig képes újabb és újabb árnyalatokat életre hívni és megtartani az összhatásnak alárendelve, úgy ez hatványozottan igaz a Jernigan-testvérek alapította trió zeneiségére, folytonos kísérleteire is. Ilyen szempontból pedig vétek lenne olyan messzemenő kinyilatkoztatásokba bocsátkozni, hogy a Minor World már a csúcs lenne, mindazonáltal biztosak lehetünk abban, hogy a tíz szerzeményt közel 42 percbe sűrítő dalcsokor az eddigi legérleltebb City Of Ships-kiadvány, ami épp annyira fog módszeres fejtörést okozni a zenekar már meglévő rajongóinak, amennyire az új közönségnek is kell majd hozzá pár nap és hallgatás a tisztán látás kedvéért. Persze nincs szó radikális változásról: csupán arról, hogy a banda épp annyira tudott a célirányosság jegyében letisztulni a két évvel ezelőtti dalcsokorhoz képest, amennyire megőrizte hangzásának egyedi mivoltát és kísérletező hangvételét annak köszönhetően, hogy a jellegzetes váltások és átmenetek egy minden korábbinál szélesebb zenei spektrumban teljesednek ki. Ebben a közegben már nem két nagy pólus alárendeltségében tudjuk szemlélni az eseményeket: felesleges és alaptalan lenne post-hardcore és post-metal szembenálló egységéről beszélni, hiszen jóval több műfaji elemmel találkozunk, amik mintegy hálózatszerűen kapcsolódnak egymáshoz, arányrendszerük pedig olykor dalról dalra, netán pillanatról pillanatra változik. Mert ahogy az alapvető stílusjegyek, témák és cipőbámulásra késztető borongás megmaradt, úgy a robbanékony és tüzes pillanatok valahogy kivesztek egyfajta bölcs és emelkedett hangvételű lebegés javára. Ez azonban csak felületesen biztosít könnyedséget az albumnak, ugyanis a maga nemében ennél sötétebb és befordultabb még egy ‘Ships-kiadvány sem volt: mindent a részletekben kell keresni, és ha minden szálat nem is tudunk kibontani, attól még megfoghatóvá válik a lemez lényege, ismét számottevő újdonságértéke.

Mert a Minor World egy higgadt, határozott és ereje teljében levő zenekart tükröz, amely nem műfaji dobozkákban és hangulati hasonlóságokban gondolkodik, hanem a folytonosság élményének rendeli alá saját dalszerzői gyakorlatát. Ez főképp a kiadvány minőségi és hangulati egységességében jelenik meg, hiszen a City Of Ships nem egy adott hangulatban hallgatandó, hanem megteremti magának a megfelelő alkalmat a maradéktalan figyelemre. Ezt pedig egy modern szellemiségű, progresszív rockzenei közegbe ágyazva teszi, amelyben a korábbi szembenállást egy olyan összefonódás oldotta fel, melyben a thrice-i és quicksandi post-hardcore keveredik shoegaze-zel, a kilencvenes évek emojával, math rockkal, valamint főképp space rockos világba révedésekkel, amelyek mellett megjelenik olykor egy-egy sludge-os alájátszás is. A fő mozgatórugó, ami pedig a hangulati együttállásról gondoskodik, minden korábbinál hangsúlyosabban Andrew orgánuma, aki a ‘God nyers ordításait háttérbe szorítva sokkal szerteágazóbban, ízesebben játszik saját hangszínével, és annak fokozati korlátaival. Mert a Minor World is tartózkodik a dühtől, mi több, perifériájában szükség sincs annak bevonására, mert a dalcsokor van annyira terpeszkedő (persze jó értelemben véve), hogy egyfajta rituálé kelljen a valós megbecsüléséhez is. A dalok egymásba való átmenete és kapcsolódása a lemez ívét is biztosítja, így a ‘God szerzeményekre vonatkozó különbözősége is a múlté: helyette az előbb definiált műfajok keverednek módfelett szabad és játékos szellemiségben, ami végképp nem belső határokban gondolkodik, hanem tágításban, kinyílásban. És ha belegondolunk, csak így érdemes zenélni, hiszen a City Of Ships még mindig kerüli a direkt paneleket, másfelől azt is, hogy saját maga sémájává váljon, és második nagylemezén úgy tudta meglévő zenei arculatának eszközeit új arányban tálalni, hogy mindemellett színesebb, hatásosabb és bizonyos szempontból megrázóbb is lett az összkép. Ezt csak azért fontos kiemelni, mivel a Minor World minden alkalmi vidámsága mellett sem egy napfényes album: a sebnyalogatás patetikus kicsengéseit kerüli, csak keserű szájízt hagy maga, és tulajdon fogóssága mellé, ami kitűnő kísérője minden esőzésnek és borús légkörnek. Ezt tudta megőrizni a Tantric Engineer morózus riffelése, az Easy Way / Hard Way hipnotikus ereszkedése, valamint a Subrosa sodrása is, míg a Darkness At Noon minimalizmusa épp annyi sebet tud feltépni, amennyit nem szeretnénk, a Sweet Delirium kibontakozása pedig lényegében általánosítható az egész lemez ködös merengésére is.

Veszélyes, és veszélyesen addiktív dalcsokor lett a Minor World, ami nem csupán a City Of Ships eddigi csúcsa, hanem az év egyik legizgalmasabb és legeredetibb kiadványa is. Mert ahogy tavaly a Constants merte meglépni azt a határfeszegetést, hogy a műfaji határokat és konvenciókat a teljes elmosódással terjesztette ki, úgy ezt most Andrew triója követte el, úgy, hogy azzal csak bebizonyította a már formálódó tézist, miszerint többnyire csak ilyen bátorsággal lehet előrevinni ezt a kissé túltelített műfajt, és biztos vagyok benne, hogy ezt értelmezhetjük minőségi kiválasztódásként is. Mert tényleg csak így érdemes érzelmi alapon zenélni.

9/10.