City & Colour – The Hurry and the Harm

Persze a miheztartás végett érdemes megjegyezni, hogy életpályája vége felé az Alexisonfire már jócskán túlhaladta a szakmai zenitet, ráadásul nem Dallas volt az egyetlen, aki egyéb elfoglaltsággal ütötte el a közös komponálás mellett fennmaradó idejét. Talán a megosztott figyelem vezethetett oda, hogy a Little Hell a korábbról kukázott ötletek egy tetszőleges kombinációjának tűnhetett, így tehát széles kör érdeklődésére tarthatott számot az a spekuláció, hogy jelen lemez – immáron elsőszámú vállalkozásként – vajon mely zenei csapás mentén halad majd tovább. Nos, az előd által erőteljesen pedzegetett irányvonal, nevezetesen a rengeteg indie hatás, illetve úgy en bloc a látszat, hogy City & Colour egy valódi, teljes „zenekar” és nem csupán egyszemélyes projekt, itt folytatódik tovább, így aki az egy szál gitárral szíveket facsaró, illetve melengető Dallas-t szerette, nagy valószínűséggel (ezúttal is) csalódni fog. Már csak azért is, mert a The Hurry and the Harm messze a legkönnyedebb korong, ami valaha kikerült a műhelyből, még ha ennél árnyaltabb is a valóság, és továbbra sem erre ropja majd ezután minden péntek este az úri közönség szerte a táncparketteken. Azzal, hogy Dallas új vizekre evezett, a C&C tulajdonképpen minden báját elveszítette, hiszen ez a közhelyektől terhes hangzásvilág nem több egy érettebb hangvételnek álcázott blöffnél. Bár a homogén dalok igazán kellemes összbenyomást eredményeznek, és helyenként valóban bennragad a dallam az ember fülében, végül mégis úgy állunk fel a székből, hogy nem hallottunk túl sok emlékezeteset. Sajnos kevés olyan szerzemény lapul a tarsolyban, ami megragadja a figyelmet; ilyen például a popba hajló és egyúttal megkapó Harder Than Stone, a kicsit a Manchester Orchestra-t idéző, slágeres Thirst, a hangulatos The Golden State vagy éppen a korábbi hangzásvilágra leginkább hajazó Paradise, ami az utóbbi évek talán legjobbja – ezek mind megjegyezhető tételeket reprezentálnak.

Mindez azonban elég vékony az üdvösséghez, hiszen az egyhangúság okán gyorsan unalomba fulladhat a lemez fennmaradó része, ami ugyanakkor még így is jobban „egyben van” és több emlékezetes momentumot tartalmaz, mint a Little Hell, habár ezzel a taktikával tulajdonképpen két szék között a pad alá esik. Ugyanis a hasonló produkciók közül a könnyed szórakoztatást előtérbe helyezők mellett ezzel nem nagyon lehet labdába rúgni (elég csak a legutóbbi Frank Turner korongra gondolni), a helyenként érezhető kényszeres elszakadás az akusztikus projekt skatulyától pedig pont azt a bensőséges, őszinte hangvételt csiszolja elmélázó, felszínes csillogássá, ami bőven elegendő indokot szolgáltathat arra, hogy valaki inkább egy Austin Lucas vagy éppen egy Chuck Ragan kiadványt tegyen fel a The Hurry and the Harm helyett. Vagy éppen egy másik City & Colour-t – csak 2008 előttről.

6/10