2006. augusztus 31.
Tracklist:
1. Intro (0:55)Idézet a szövegkönyvből: "Dióhéjban az alapötlet a zene mögött az volt hogy, az önmegvalósítás több útját mutassuk be, ennek az útnak a mi interpretációnkban: a vándor ott köt ki, ahol kezdte, csak jobban átérzi a kezdőpontot egy bizonyos értelemben. Ez a tragikus végzet, de mély nélkül nincs magas, s ha a szépségért való keresés és megértés ciklikus és véget nem érő, akkor legalább sosem fogyunk ki a vadászat izgalmából…”
A Savannahból, (Georgia , USA) származó Circle Takes The Square (Kör, ami négyzetet alkot) egy bámulatos screamo/post-hardcore banda (s talán egy kicsit több is annál), mely 2000-ben négy taggal alakult, és az első két kiadás után, csak nagy erők árán tudták pótolni az elvesztett gitárosukat. Az előadásuk módja és stílusa karakteressé válik a 2 férfi és női vokalista gyakran kérdés-feleletként változó hangos sikolyától, a dallamok, zajok, és emberi kitörésektől nem mentesen. A kaotikus intenzív és pattogó dobjátéktól, valamint a profi és rengeteg érzelmet szélsőségesen kifejezni képes gitárjátékuktól. A dalok sokrétű felépítése miatt a lemez megunhatatlan, egyszerre meditatív, mélységesség, éteri érzelmek, és monoton önpusztítások, dallamok melyek kórusdalba torkollanak; keveréke ez a Punk, Screamo, Metal, Indie, Post-Rock, Ska, Reggae, Emo és Hardcore-nak, a részekre jellemző a teljes nyugalom, váltott őrülettel, melyben a szép és lírai dallamok nagyon erős <szinte már táncdalszerű> hatást keltenek, vagy éppen jazzszerű gyerek dallá vedlenek…
Az Intro egy mélabús váltakozó fütty dallam, melyben a nyers alap zajjal a háttérben (kicsit olyan Hangedup szerű) egy kevés aláfestő női dúdolást vegyül; a vége, pedig átcsúszik a második számba: The Same Shade As Concrete(Ugyanolyan árnyalatú, mint a beton) a még fejünkben kavargó fütyörészést darabjaira tépi az egyre erőteljesebben vibráló, pumpálódó idegesedő férfihang: „Rejoice, rejoice, a noble birth, a prince is born! — Örvendezzetek, örvendezzetek, egy nemes születése, egy herceg született! Pillantsátok meg az erőszak születését, a karmok és tollak szörnyét, sírjatok a mi konkrét elragadtatásunkért, és ha mi könyörgünk az elnyomásunkért, hozzánk a legmagasztosabb viharért”. Itt már igazán mérhetővé válik a banda jellegzetes stílus jegye, a hihetetlen módon váltakozó hangulat és zaj képek.
"Gyere és töltsd meg a tüdőd. Gyere és töltsd meg a tüdőd.
Olyan sok remény van eltemetve a tragédia alá, ugyanolyan árnyalatú, mint a beton.
A hűséges gyönyörűnek mondja, mindez Isten akarata, engedd, hogy az ár megduzzadjon…"
Himnuszok módjára adja körbe kifordított csuklóit, keserű és hátborzongatóan mélyről felszakadó harag és könnycsepp keveréke ez, ám mélysége inkább a zaklatottságában mérhető, mint letisztult elringató hangzású dallamokkal.
Azonban nem áll még meg a 2003-as As The Roots Undo (Ahogy a gyökerek visszalépnek) album, már itt is a harmadik szám Crowquill majd az In The Nervous Light Of Sunday… mindkettő nagyszerű régebbi dalok, míg a Holló tollszára egy egyszerű, hangos és zajos, ordítós emo-s punk HC, melynek csak a vége felé van egy leállás, és onnan, pedig nagyon mély és lüktetően szaggatott zajfoszlány. Addig a Vasárnap erős fényében egy sokkal változatosabb és lenyűgözőbb tétele, ez a 6 perc a végtelenségig ki van számítva és használva, más zenekar ennyi dallamból és ötletből egy lemezt hoz össze, míg itt csak egy szám a 8 közül. Amúgy nagyon jellemző erre a formációra, hogy hiába komplexek és feszesesek a számok, mégis jammelés íze van; csak sokadik hallgatásra vesszük észre, hogy nem improvizatív, hanem éppen a végletekig letisztázott és kiszámított érett lemez.
Az egész koncepció legmélyebb és szebb tétele az Interview at the Ruins (Interjú a romoknál) mely a zongora vergődésével indul, s közben üvegcserepek hangjai villannak be; állandó mozgás, eltakarítani a múltat, élni a jelennek, gondolni a jövőre… majd kibontakozik egy gyönyörű dallam, melyet a dob tesz felejtethetetlenné. A gitárok és rekedt-nyers emo-s női és férfi vokál igazán zaklatottá teszi ezt az elmúlás hírnökeként determinált remekművet. A gitárok alámerülnek, és alá a keserű könnycseppjeink, beszélgetés foszlányai lebegnek a levegőben, akár a cigaretták kevergő füstje.
„A hálószoba padlója alá rejtsd azokat a szirmokat
És győzelem vagy bukás nélkül fognak elhervadni.
Tedd az embereket az üres dobozba, melyet létrehoztak,
Reteszeld el az ajtót és nézd, ahogyan elpusztulnak.
Szembenézni a doboz sarkával, belemerülni,
csak a szerény lehelet hangja egyedül…”
A szövegek itt a legelgondolkodtattóbbak, és egyben ez a lemez egyik legbefogadhatóbb száma, mely a végére olyan mély melankóliával zár, hogy könnyen élhetjük magunk bele. A vége a legérdekesebb, melyben lassan letisztul a búgó gitár és csak a dob lépegető dallama marad a lenyűgöző női és vokál összefonódásával, akárcsak egy gyerekmondóka…
A lemez innen sokkal mélabúsabb töltöttséget ölt, elveszítvén (de nem felszámolván) a haragot és a pattanó idegeket; Non-Objective Portrait Of Karm
legalább olyan fura, szép, és érthetetlen, mint maga a címe. Csak a végére indul be, az eleje teljesen a post-rockokra jellemző ambientes lebegés, melyre idővel gitár, és ének épülvén egyenes vonalba repít minket a viharral szemben. Szinte érezni, ahogy pumpálja-hergeli fel magát az ének, míg aztán be nem robban és ki nem tör. A legvégén a templomi kórus több mint furcsa, főleg a ráépült zaj egyveleggel, olyannyira apokaliptikus így, amilyen gyorsan vége is szakad…
A Kill The Switch egy non-stop himnusz jellegzetes basszussal, és különleges szöveggel: „Life is lowly/lowly anonymity. I know it’s all done before/ I want to do it again…” (Az élet egyszerűen, egyszerűen anonimitás. Tudom, hogy korábban minden megtörtént, megint meg akarom tenni…) Itt érezhető leginkább a banda félelmetes koncepciója annak tekintetében, ahogy és amit kifejezésre és tudtunkra akarnak adni. Az album egy emberről szól, aki öngyilkos akar lenni. Amikor leugrik az épületről, mindezt megbánja, de ekkor már késő. Majd megérkezik a mennyországba, ahol rádöbben, hogy az nem is olyan jó hely. Kitalálja, hogy legyőzi Istent, annak érdekében, hogy békéssé tegye a mennyországot. Terve sikerül, de mi is történik valójában? Az ember Istenné válik, egy ironikus, gonosz, mindent irányító Istenné.
A változatos vokál kavalkád úgy hullámzik, mint a hatalmas és mindent elfedő tenger habjai. A partra vetett itt az ember, a maga morális rombolásával és a második leglíraibb résszel zárván önmagát… ketrcbe?!
A 8. szám és egyben zárótétele is a fiktív utazásunknak: A crater to cough in (Egy krátert beköhögni), mely egyben a lemez legfurább megmozdulása. Egyszerűen a felétől már eklektikus, de oly módon, hogy semmit sem vesztünk el, melyet a káosz elfedhetne. Félelmetes hallgatni ezeket a művészeket, azt hogy mit játszanak és hogy… egyszerűen ez a záró valami olyasmi, amit mindenkinek hallania kellene!!!
A már-már grindcore szintű dobok, jazz szerűnek tűnő futamok, érzelmi ki és átvetülések, az egész akár egy átkozott vulkán, a zenei massza a láva mely fülünket kormosra fogja… szövegek is az utazás végét jeltzik:
„Az ösvény, amelyen járunk azoknak a pontoknak az összessége, amelyeket az eső rajzolt.
A ritmikus része a viharnak.
A holdvilágnál az erdő cölöpjeinél,
A hó fényében, a fenyők bejáratához vagyunk kötve.
Szürke, mint az éhség, ezen az ösvényen, amely akaratunk ellen van, a fő vitorlánkkal addig a viharhoz vagyunk kötve, amíg csendes a tenger…”
Azt hiszem egy nagyon erős lemezt hallhattunk, hiszen mind a zene, mind a hangzása igazán egyedülálló. Kaotikus emo-nak hívnám a legszívesebben, ám az emo szó annyira divattá lett, hogy inkább azt mondom, hallgassad meg és értelmezd, ahogy akarod!
Egy azonban kétségtelen: zaj és érzelem jellemzi a hangzást, mely egyszerre lehet egy nyugodt baráti mosoly, és egy gyilkos konyhakés anyánk hátában…
A bandára nagy hatással volt a Pg. 99 és a Saetia, City Of Caterpillar és más kaotikus emo/screamo bandák… ám a hatások ellenére, amit én itt hallok és gondolok, az a tudás, önkifejezés és egyediség komoly koncepciója 44 percbe zárva!!!
10/10
A lemez exkluzív digi-packben jött ki: r00ts Und0n3…