Chuck Ragan – Covering Ground

Miközben egymást érik a rosszabbnál rosszabb önmegvalósítási próbálkozások, azalatt Chuck Ragan – akiről portré rovatunkban egy rendkívül tartalmas cikket is leközöltünk már – a Hot Water Musicban betöltött szerepe mellett az elmúlt években igyekszik szólói tevékenységével is bekerülni a halhatatlanok szűkös birodalmába. Ugyan a feladat rendkívül nehéz, de a jelentős terhelést könnyűszerrel elbíró Ragan bá számára nem holmi havi rendszerességgel megjelenő tünet a dalszerzési metódus, számára a munkája az élete, ahogyan azt gyermekkorában a szülei belénevelték. Ezért nem is meglepő, hogy Chuck a HWM 2006-tól esedékes, átmeneti szünete alatt sem dobta el magától a lantot, s számtalan kollaboráció (Tim Barry, Ben Nichols, Austin Lucas) mellett a Covering Ground már a harmadik nagylemeze, sőt nemrég a Hot Water Music frontembereként – 2009-et követően egy koncert keretében nálunk – is újra színre lépett. Számtalan egyéni opusa közül azonban idén megjelent dalcsokra emeli igazán az egekbe az állandóan úton lévő zsenit, hiszen a Covering Ground az új évezred talán egyik legfontosabb alternatív country lemeze, olyan vendégzenészekkel, mint Brian Fallon (Gaslight Anthem), Chris Thorn (Blind Melon), Audra Mae, Chris Phillips (Squirrel Nut Zippers), valamint Frank Turner. Mindezzel nagy becsben tartva a folk rock, valamint a punk gyökerek sajátosságait, amely a központi műfaj, esetünkben az alternatív – nem texasi! – country sajátossága. A Covering Ground magába sűríti mindazokat a különösen létfontosságú elemeket, amelyek a country alapkövetelményeivé váltak az elmúlt évtizedekben, s ráadásul teszi ezt úgy, hogy az amerikai folk rock sokszor élettelennek ható megmozdulásaival szemben egy olyan whiskys üveget tud nyújtani, amely garantáltan kiüti az embert. Nem véletlen használok ilyen kifejezést, hiszen Chuck mocskos hangjával kapcsolatban a szleng kötelez, plusz a rekedtes hangszín mindenképpen pólusra állítható a ’70-es évekre hatást gyakorló John Denverrel szemben, szerintem egy szenvedélyesebb, jobb átélhetőségi faktorral rendelkező irányba. Az akusztikus gitár pedig legalább akkora alapvetés, mint egy építkezésen a tégla, s noha Ragan bácsi Chuck „a texasi kopó” Norristól csak családnevében különbözik lexikailag, de azt bizonyosra veszem, hogy mindkét csóka elverne egy téglafalat teniszben, amennyiben azt gitárral játsszák, mert Ragan számára nincs lehetetlen, ezt bebizonyította a Covering Ground dalcsokrán.

A Nothing Left to Prove egy lágyabb kezdést választva ránt be bennünket a Covering Ground country világába, amely továbbra sem szakít az eddigi két nagylemez által felvezetett recepttől. A laza, de mégis precíz ritmikára történő akkordozást Jon Gaunt segíti ki, aki hegedűdallamaival a dalcsokor meghatározó zenésze, s egyben szereplője, olyan stílusjegyekkel, amelyek remekül azonosulnak a folyamatosan úton lévő Ragan zenei megtestesüléséhez, nem beszélve Joe Ginsbergről, aki később bőgővel kapcsolódik be az album számaiba. A fenti kijelentés után, hogy tanúbizonyosságot tegyünk, gondoljunk csak a teljesen „country roads” útonálló dalra, a Nomad by Fate címűre, ahol Chuck jellemének karakterisztikái tökéletesen kirajzolódnak, s ami még ennél is fontosabb, az pedig nem más, minthogy ez a dal tökéletesen megmutatja azt, ahogyan a zenének életre kell kelnie. Nem holmi kísérő jelenségként jelennek meg a hangszerek, hanem önmagukban is mesélésre törekvő „szereplők”. Az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb country, illetve folk rock dala, s olyan érzelmeket képes kiváltani, amelyre nem sok nóta, illetve dalszerző képes, Chuck Ragan a country Jesse Lacey-je. A You Get What You Give megmutatja a Covering Ground énektémáiban rejlő, széles skálájú erőt, amely szinte szétszakad a férfias tesztoszterontól, s a felvezetésben begyakorlott utat újrajárva tovább erősíti a lemez refrénekben rejlő központosítottságát. Ugyanezt a beágyazott dalszerkezeti panelt hallhatjuk a Wish on the Moonban, amely viszont igyekszik elkerülni a Chuckra néhol jellemző belassításokat, s a lélegzetvételnyi időszakok kitöltését nem a hangszerek nyugalmával, szelíd hanghatásaival képzeli el, hanem a kísérőhangszerek bátor, burjánzó használatával. A country-ra amúgy is nagyon jellemző a gazdag vonós hangszerhasználat, s Jon Gaunt hegedűdallamai ehhez a beidegződéshez alkalmazkodnak egy igényes kört körbejárva, ahol a bőgős szerepkör is egyre inkább előtérbe kerül, noha legtöbbször csak hangulatfokozó szerepe van. A Come Around a lemez közepén – a dalcsokor eddig meghallgatott dalait már ismervén – egy várhatóan lassabb nóta, ahol az akusztikus gitár háttérbe szorul és a balladisztikus összhatás kedvéért előkerülnek a kiegészítő hangszerek, köztük a Chuck védjegyeként tündöklő szájharmonika.

„We were brothers before we were friends” – a várostól távol kialakult emberközi attitűd a dalszövegekben is megjelenik, s a korong leghosszabb tételeként tudatosítja Chuck Ragan dalszerzői erényeit, sőt az első két szólólemez dalcsokrára is visszanyúl, hogy a hangulati varázs deja vu érzésekkel is telítődhessen. Ezt a példát követi a Seems We’re OK, amelynek hangulata a harmonika mellett megjelenő egyéb háttéráthallásokkal egy telepes világra emlékeztető világot rajzolhat ki lelki szemeink előtt.  A dal lassú lefolyása – amely nagyon jellemző az amerikai folk csodákra -, s így a hangulata – amely az egész lemezről elmondható – csak még jobban egy messzi távolba távolodó látképet szolgáltat egy olyan világról, amely valaha talán Chuck gyermekkori lakhelye lehetett, hiszen a családi szokások a keresztény életmód mellett a country bástyájának megmászására és megvédésére nevelte. A Valentine tovább erősíti az alternatív country elemek sokaságát ötletes dallamaival és jól átgondolt dalszerzői elemeivel, gondoljunk csak a cím központosítására szolgáló női vokál – Audra Mae által a Covering Ground utáni újbóli – megjelenésére, amellyel az énekpárbaj tudatos elmaradása mellett is remekül kiegészül Chuck hangja, hogy együtt építkezzenek a lemez leglassabb balladájához, a Right as Rainhez. Talán ez a szenvelgős dal a lemez egyetlen gyenge pontja, mert megjelenése törést okoz egy viszonylag közepes tempóban csordogáló tétel, a Valentine valamint a Covering Ground legnagyobb slágere, a Meet You in the Middle között. Több mint négy perces menetidejével már túlságosan is alternatív irányba megy el a zenei megvalósításával, bármennyire is magában hordozza a Chuck Ragan fémjelezte szenvedélyt, a kissé lomha megvalósítás miatt apró hiányt érezhetünk, főleg a következő dal, a Meet You in the Middle tekintetében. A tétel talán a legslágeresebb dal, amit Chuck valaha írt szólói karrierje során. Segítségére Brian Fallon volt egy turné keretében, ahol az ötletek sokasága egy mesteri szerzeményt eredményezett, amelyet már pár hallgatás után öntudatlanul dúdolunk önmagunk magányában. A kiválóan megkomponált refrén, az azzal azonos hangszínben jelentkező hegedűdallamok mind-mind mestermunkák, s a tétel felépítése csak még jobban kiemeli ezeket a témázásokat, Brian Fallon verzékbe történő becsatlakozásával egyetemben. A Lost and Found című balladisztikus zárótételben a gitárszerepkörében előkerül a banjo is, s ezzel a lemez teljesen körbejárja a country-ra jellemző hangszerek sokaságát. A tétel a dalcsokron teljesen bejáratott lassabb paneleket alkalmazza, így valamelyest szolgálva a kerek egész érzését, így hiányérzetünk biztosan nem fog maradni. Egy ötperces szünetet követően némi gitár és harmonika kíséret keretében Chuck lezárja mesterművét, a Covering Groundot.

Chuck Ragan ezen a lemezen megmutatta, hogy a szólóprojektek vesszőparipájául szolgáló tehetséghiány nála nem létezik, s a sokak által csillogó szemekkel bűvölt művészeti érzék szinte genetikailag van beléprogramozva. A Covering Ground egy olyan szintet szolgáltat az elkövetkezendő évek alternatív country lemezeinek, amelyet csak nagyon nehezen, kínszenvedések árán lehet csak megugorni. Noha a lemeznek vannak apróbb hiányosságai, de az a pár nüansznyi dolog már tényleg csak szőrszálhasogatás, hiszen a dalcsokor újrahallgathatósági rátájában bőven megtérülnek, s hosszabb távon kisimulnak ezek a kisméretű bökkenők, amelyek igazán az első két lemez származékai. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy aki egy minőségi albumot akar hallgatni – műfajtól függetlenül – különösen a lassan beköszöntő ősz, majd később a téli hónapok során, az azonnal vesse rá magát, mert Hot Water Music ide vagy oda, Chuck Ragan szóló opusai is ugyanolyan zseniálisak, mint az anyazenekar szülte anyagok.

9.5/10