Chiodos – Illuminaudio

Már az Illuminaudio előtt is voltak jelei annak, hogy az instrumentális fronton kétségkívül kreatív zenekarban van egyfajta kitörési vágy, szerepkörvállalás, amely sajnos az ő esetükben módfelett feltűnési viszketegséggel párosult. Minden megvolt bennük ahhoz, hogy a horror kliséket levetkőzve támpontokat szolgáltassanak ahhoz, hogy viszonylag kompetens csapatként könyvelhessük el őket. Hiszen lássuk be, a Chiodos olvasztótégelybe gyűjtötte a punk definitív energiáját, a dallamíveken járó hardcore/metal riffek kavalkádját, az emocore dallamvezetést, az experimentális megoldásokba bocsátkozó zongora betéteket, a konstans tónusokban elszálló atmoszférát és még sorolhatnánk. De valamiért  a srácok nem tudtak elég súlyosak lenni ahhoz, hogy komolyan tudjuk venni őket, jóval több esetben voltak idegesítőek, mintsem egy hallgatható rétegzenekar szereplői. Ráadásul az sem volt elhanyagolható tény, hogy Craignek Owensnek mintha üllőt kötöttek volna a golyóira a lemezek túlzott százalékaiban, s az ember ilyenkor tényleg elgondolkozik azon, hogy az ivóvízben terjedő női hormonok talán mégsem csak városi legendák. A Chiodosból való kiválása annak ellenére keltett zavart, hogy az új énekes lehetőségével – illetve a cirkuszi hangszálhasználat, illetve színjáték elfelejtésével – végre helyreállhat az arányrendszer a hangszer- és a vokálszerepkörök között, valamint a zenei fókusz és önmegvalósítás párosa újfent széles spektrumot nyerhet. Végül így is lett, hiszen – Tanner Wayne bőrök mögé érkezésén túl – feltűnt Brandon Bolmer (ex-Yesterday’s Rising), aki új megvilágításba helyezte a frontember szerepkörét a zenekarban. Modern szellemisége ritka énekesi talentummal is párosult, s valamennyire igaz, hogy a megfelelési kényszer néhol Craig Owens-áthallásokat hozott a hanglejtésébe, de volt annyira egyedi a kiállása, hogy a kinyilatkoztatásokat már önmaga hangján tudassa a hallgatóval.

A felütés sejtelmes illuminátus referenciája – amely az album címét is érdekes módon magával rántotta – egy rendkívül közhelyes, de egyben közönségcsalogató tudattal lép fel. A Chiodos már korábban is imádott irodalmi idézetekkel, utalásokkal támadni, de a látens trendlovaglás még így is szokatlan volt, noha az évezred eleji hisztéria mintha már kezdene lecsengeni. Már a kezdeti tónusok befogadásakor tudatosulhat, hogy a szövegvilág elég belterjes, közvetlen hatása önmaguk leképzése, ezt sugallja a kezdeti útmutatás egyértelmű kinyilatkoztatása is: „I ventured into the dark, To search for a torch, and it would light the path ahead.”

Mindezek után a szokásos emocore perifériákra áll át a hangsúly, de alapvetően borongós, személyes hangvételű, s ezek hangulati tényezőire épülő betétekkel találkozhatunk. Azonban ez nem jelenti azt, hogy különösebb ínyencségek nélkül maradnánk, hiszen idéznek a világhírű Le Fantôme de l’Opéra (Az Operaház fantomja) című novellából (Hey Zeus! The Dungeon), adnak egy újabb emléket Bukowskinak a Love is a Dog from Hell című versgyűjteményére (Love is a Cat from Hell) is, sőt még a Call of Duty: Modern Warfare címére is utalnak egy szójátékkal (Modern Wolf Hair). Zeneileg egy jóval izgalmasabb betéteket szolgáltató ötvözettel találkozhatunk, talán azt is mondhatnánk, hogy ez a legjobban érlelt Chiodos-kiadvány, amely egy olyan üzenetet protestál, hogy nem kínos, ha nincs három heréd meg mókusfészek a mellkasodon, de tudsz fogós dalokat írni. A kísérletezgetés megmaradt az experimentális megoldások küszöbén, de hangulatilag az Illuminaudio tudatosabb szintre lépett a Bone Palace Ballethez képest, ez leginkább a dalszerkesztésben – keményebb vonalra való átállás folyamatos adagolása -, valamint az elképesztően ragadós refrének perspektíváiban mutatkozik meg. Egyszerűen nehéz elmenni amellett a riffhasználati progresszió mellett sem, amelyen átesett a zenekar. Igaz tölteléktételekkel itt-ott megtömve, de az agresszív döngölés a lemez végére egyre markánsabb erőt vesz fel, majd olyan dalokban csúcsosodik ki, mint a dalcsokor legnagyobb tétele, a Stratovolcano Mouth. A nyíltan Thermacare-átirat a korong súlypontjában végez mérhetetlen pusztítást, s adja át a koronaékszereket a Those Who Slay Together, Stay Together című epikus tónusnak (the Venture Bros referencia), amely összefoglalja a Chiodos újragondolt arculatát, s fókuszba állítva az erényeket egy fontos szerepkört tölt be a csapat új szintre emelkedésében, dalszerzői képesség fejlődésének kibontásában. Tökéletesen bemutatja, ahogy Brandon magasabb hangpályái hogyan simulnak koherensen a műfajmódosult emocore közegébe, hogyan szolgálják ki egymást könnyedén a célirányosan építkező hangszerek megnyilvánulásai, valamint a torok árnyalt, majd keményebb perifériái. Brandon orgánumának játéka olyan spektrumokban teljesedik ki, amelyek korábban önmaguk paródiájaként jelentkeztek, sokszor árnyaltan mutatkoztak, vagy egyszerűen az ingerküszöb kérdésében komolytalan, megjátszó attitűd nem szavatolta, hogy fókuszban kísérjék végig az eseményeket.

A dolgok többsége nyugodt szívvel kimondható, hogy szerencsére a helyére került, s bizakodhatunk abban, hogy a kijelölt út még további izgalomfaktort szavatol majd egy újabb jó lemez képében, mindesetre az Illuminaudio hallgatóbarát szavatossága kényelmes pozícióba juttotta a Chiodos gárdáját. Ami vita tárgya lehet, az nem mást, mint a Yesterday’s Rising esete. Hiszen egy szűknek mondható ismertségi közegben volt meghatározó zenekar, szinte teljesen hibátlan anyagokkal, s eképpen felmerülhet a kérdés, hogy Brandon Chiodoshoz való távozása, valamint az ex-zenekar földbe harapása mennyire volt jogos és eképpen dühítő egy ilyen anyag elkészítésének érdekében. Nos, én nem tudok állást foglalni, hiszen kérdéses, hogy a Yesterday’s Risingban volt-e még mondanivaló – ahogy azt az évek parkolópálya látszata is mutatta -, vagy ténylegesen érkezhetett volna a második nagylemez képében egy újabb minőségi anyag. Ezt sajnos már sosem fogjuk megtudni, de a másik oldalon öröm végre színtérpontokkal jutalmazni a Chiodost az Illuminaudio dalcsokrán jelenetkező pozitívumok miatt, csak így tovább!

8/10