Chiodos – Devil

Néhány éve halomra dicsértük a Chiodos akkori megjelenését, az Illuminaudio című nagylemezt, a hanganyagot, amely a zenitre küldte a csapat megbecsülését azoknál is, akik kevésbé rajongtak a kísérletezős, sok esetben teátrális zenéjükhöz, és ennek leginkább egy kulcsfontosságú tényezője volt, Brandon Bolmer. Az elmúlt évtizedben az Equal Vision egyik legnagyobb szakmai sikere volt a Brandon fémjelezte Yesterday’s Rising, s voltunk olyan szerencsések, hogy jókora minőséget tudott áthozni a Chiodos fedélzetére, nem csak énektechnikailag lett befogadhatóbb a zenekar, de egyben az instrumentális szekció is olyan témákra törekedett, amelyekre csettinthettünk. Most megint itt van Craig Owens, és a DEVIL pont olyan pocsék, ahogy azt vártuk, sőt sikerült minden eddigi munkájukat alulmúlni.

Thomas Erak (ex-Fall of Troy) jelenléte ide vagy oda, a Devil egy regresszív kitárulkozás és egy olyan reflektálás önmaguk életművére, amely a Bone Palace Ballet legrosszabb pillanatait hozza vissza. A Chiodos tulajdonképpen elkövetett egy olyan szegmensváltást, amely visszavett minden olyan előretekintő pillanatot, amely az Illuminaudiot remekké tette: a technikus gitár riffeket immáron generikus, bejáratott formulára építkező instrumentális beágyazások váltották fel, így eltűntek a variált dobtémák (visszaért az eredeti dobos, Derrick Frost is), a keményebb pillanatok beoltódtak a megjelenés ellen, valamint Craig Owens hangsávjaihoz igazodva a koncepció is fellengzős lett, visszatért a teátrális hangvétel, és ehhez sajnos Thomas Erak is bőven asszisztált, ami az előéletét ismerve kimeríti a csalódás fogalmát. Ugyanakkor a zenekar megtartotta a kísérletezős (ugye, színpadias előadásmódhoz igazodó) vonós és billentyűs védjegyeit is, amelyek immáron limitált keményzenei kapcsolatra lelnek, és a Devil átfordul egy több esetben balladisztikus, dramaturgiai katyvasszá, ezt főleg a ritmikai alábbhagyással és bizony a Bone Palace Ballett rejtett, de itt már mindinkább kitárulkozó popzenei ambícióival. Például a 3 AM simán egy pop punk direkció, a Duct Tape egy popzenei instrumentális ágyakra helyezett pop verítékezés, de ami leginkább gyomorforgató lehet, az az Under Your Halo power pop kikacsintása, de összességében a lemez ezeken túl is hemzseg a popzenei erőlködésektől, amelyek több dalt is tönkretesznek. Kicsit olyan az egész maszlag, mintha a Sunrise Avenue és a pocsék DRUGS hatásait is keverni kívánták a nosztalgikus Chiodos alapokkal. Leltárképzésből (lásd pl. a Behvis Bullock bíztató pillanatai, az Expensive Conversations in Cheap Motels stb.) lehet, hogy jól muzsikál az anyag, visszapozícionálja a csapatot a pre-Illuminaudio időszakhoz, de titkon azért mindenki azt várta, hogy az egyébként tehetséges (!) zenészek megtartják az irányvonalat és Thomas Erak egyébként védjegyévé váló témáival egy egészen pofás lemezt fogunk kapni, de ahol Craig Owens feltűnik, ott nagyon nehéz jó anyagot szülni, és ez sajnos a Devil esetében is sikerült. Kaotikus, kapkodó, progressziómentes és a visszafejlődés ékes példáját bemutató hanganyag kevés emlékezetes pillanattal. Megkockáztatjuk, hogy ez eddig a legmegfoghatatlanabb Chiodos hanganyag. 4/10