Chimaira – The Age Of Hell

Tracklist:

01. The Age Of Hell
02. Clockwork
03. Losing My Mind
04. Time Is Running Out
05. Year Of The Snake
06. Beyond The Grave
07. Born In Blood
08. Stoma
09. Powerless
10. Trigger Finger
11. Scapegoat
12. Samsara

Hossz: 49:45

Megjelenés: 2011. augusztus 16.

Kiadó: E1 Music

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Chimaira a 2000-es évek elején úgy tudott friss vért pumpálni a kortárs metal ereibe, hogy később is az egyik legfontosabb markáns arculattal bíró bandája maradt a színtérnek. A DevilDriverrel karöltve azt az utat választották, ahol a thrash metalon felkapaszkodva egy groove orientált zenébe kívánták összegyúrni legfőbb hatásaikat, és aktualizálni, vagy ha úgy jobban tetszik: az új korszak "elvárásainak" megfeleltetni. A kitöréshez valamilyen szinten hozzájárult az is, hogy az amerikai heavy metal új hullámának farvizein tudtak evezni, ugyanis akkoriban nagyobb hátszele aligha lehetett volna egy fiatal bandának, még ha nem is feltétlenül jogosan sorolták oda őket, a hatását mindenképp megtette. Jó időben írtak egy kiváló albumot (The Impossibility Of Reason), később az elmaradhatatlan hasonlítgatás ellenére is állták a sarat, egyúttal továbbhaladtak az általuk kijelölt ösvényen.

Az utóbbi időben viszont rendesen rájárt a rúd a clevelandi hatosra, kezdve a nem túl szívélyes fogadtatású The Infectionnel, folytatva a sorozatos tagcserékkel és az időnként pedzegetett bandán belüli hangulattal. A Chimaira tehát nem véletlenül látszott szétesni, mert amellett, hogy tavaly Jim LaMarca, idén pedig Chris Spicuzza és Andols Herrick is otthagyták a bagázst, Rob Arnold és Matt DeVries időközben már a Six Feet Under sorait is erősítette. Ezek fényében valószínűleg mindenki csak a feloszlást bejelentő nyilatkozatot várta már, ehelyett megérkezett a hatodik lemez Daath tagokkal és a Bleed The Sky dobos Austin D’Amonddal kiegészülve, akinek a közös munka sem újdonság már, ugyanis Robbal a The Elite nevű projectben engedték ki a feles’ gőzt. Ennek ellenére rengeteg kérdés vetődött fel a lemez megszületésével kapcsolatban, de mielőtt szkeptikusan álltam volna a The Age Of Hellhez sok más mellett azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Rob már egyszer (jóformán) egyedül megírt egy albumot a bandának, az pedig nem volt más, mint az egyik legjobbnak számító Self-titled, így rám is inkább ebből az irányból világított a reménysugár.

A nyitó címadó csak egy részről igazolja a fenti számításokat, mert a műsoridő jelentősebb részében valóban sikerült az Infection visszafogott tempóját és intenzitását a korábbi vágányra terelni, másrészről viszont fellépett a Fear FactoryMechanize szindróma. Azaz a csapat virágkorát idéző hangzásvilággal ideig-óráig sikerül elhitetni, hogy ismét régi fényükben tündökölnek, de a dalok tényleges minősége már nem erről árulkodik. A különbség most annyi, hogy Burtonék rutinból is élvezetesebb produkcióval álltak elő, mint a Chimaira legénysége, tehát előrevetítve: az említett tünetek összessége már egy betegségben jelentkezik az album egészén. A második Clockwork megmutatja azt is, hogy az énektémákkal való kísérletezés továbbra sem idegen számukra, de amíg legutóbb egy sötétebb irányba tolódtak, ezúttal a hörgést minden eddiginél több tiszta (néhol szenvedős) ének váltja fel, ez pedig valószínűleg a Daath énekes csatlakozásának is köszönhető. A gond csak az, hogy most nem annyira fogós, mint a The Impossibility Of Reasonön, nem olyan ügyesen adagolják, mint a Self-titledön és nem hat olyan üdítően, mint a Resurrectionön. A Losing My Mind tipikusnak mondható dalként indít beleértve a sulykoló főtémát is, ami az embert nyakig döngöli a földbe és egyúttal némi bizakodásra is okot ad, de a refrénnel ezt is sikerül elmaszatolni, aztán a vége felé egy lapos szólóval teljesen érdektelenné tenni.

A folytatásban feltűnővé válik Chris hiánya is, aki lemezről lemezre érzett rá a különböző zajok elhelyezésének mikéntjére, és azzal hozzá is tudott tenni az általuk képviselt hangzásvilághoz, enélkül most sokszor csak egy szintetikus anyagokkal bevont metal album benyomását kelti a The Age Of Hell. Kivételt képez a Trigger Finger, amely nem csak ilyen téren tűnik ki az 50 percből, történetesen a lemez legerősebb tételével van dolgunk, de a színvonalasabbak közé tartozik a Born In Blood is, melyben a Whitechapel énekes, Phil Bozeman morgott fel pár sort. A Scapegoat, Powerless és Beyond The Grave megmutatják, mitől is volt még jobb az Infection, a lassú tempó ellenére ott hangulatos kiállásokkal, és jól megkomponált kötésekkel szemben ilyesmi itt még nyomokban sem fedezhető fel. Legvégül pedig már menetrendszerűen érkezik a szokásos utolsó epikus szerzemény a Samsara személyében, de hiába várom sokadik hallgatásra is a megváltást, ez ugyanúgy inkább egy próbatermi jammelésnek tűnik stúdióminőségben, mint egy összeszedett és élvezetes lezárásnak. Ugyanolyan üres, mint amilyen az egész produkció, és amilyen üresség a fejemben is van az album meghallgatása után.

Ben Schigelnek ugyan nem túl jók a referenciái, de hívhattak volna akármilyen producert, számokat nem nekik kell írniuk, egy pár emlékezetes téma miatt pedig nem valószínűleg fogunk elővenni teljes albumokat. Aki szerint halott volt a két évvel ezelőtti Chimaira az téved, mert akkor még csak a nyugdíjba vonuló, szép emlékekből szemezgető csapatot hallhattuk, viszont most ki merem jelenteni: a kígyófarkú bestia haldoklik.

3,5/10