Chimaira – The Age Of Hell

Az utóbbi időben viszont rendesen rájárt a rúd a clevelandi hatosra, kezdve a nem túl szívélyes fogadtatású The Infectionnel, folytatva a sorozatos tagcserékkel és az időnként pedzegetett bandán belüli hangulattal. A Chimaira tehát nem véletlenül látszott szétesni, mert amellett, hogy tavaly Jim LaMarca, idén pedig Chris Spicuzza és Andols Herrick is otthagyták a bagázst, Rob Arnold és Matt DeVries időközben már a Six Feet Under sorait is erősítette. Ezek fényében valószínűleg mindenki csak a feloszlást bejelentő nyilatkozatot várta már, ehelyett megérkezett a hatodik lemez Daath tagokkal és a Bleed The Sky dobos Austin D’Amonddal kiegészülve, akinek a közös munka sem újdonság már, ugyanis Robbal a The Elite nevű projectben engedték ki a feles’ gőzt. Ennek ellenére rengeteg kérdés vetődött fel a lemez megszületésével kapcsolatban, de mielőtt szkeptikusan álltam volna a The Age Of Hellhez sok más mellett azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Rob már egyszer (jóformán) egyedül megírt egy albumot a bandának, az pedig nem volt más, mint az egyik legjobbnak számító Self-titled, így rám is inkább ebből az irányból világított a reménysugár.

A nyitó címadó csak egy részről igazolja a fenti számításokat, mert a műsoridő jelentősebb részében valóban sikerült az Infection visszafogott tempóját és intenzitását a korábbi vágányra terelni, másrészről viszont fellépett a Fear Factory – Mechanize szindróma. Azaz a csapat virágkorát idéző hangzásvilággal ideig-óráig sikerül elhitetni, hogy ismét régi fényükben tündökölnek, de a dalok tényleges minősége már nem erről árulkodik. A különbség most annyi, hogy Burtonék rutinból is élvezetesebb produkcióval álltak elő, mint a Chimaira legénysége, tehát előrevetítve: az említett tünetek összessége már egy betegségben jelentkezik az album egészén. A második Clockwork megmutatja azt is, hogy az énektémákkal való kísérletezés továbbra sem idegen számukra, de amíg legutóbb egy sötétebb irányba tolódtak, ezúttal a hörgést minden eddiginél több tiszta (néhol szenvedős) ének váltja fel, ez pedig valószínűleg a Daath énekes csatlakozásának is köszönhető. A gond csak az, hogy most nem annyira fogós, mint a The Impossibility Of Reasonön, nem olyan ügyesen adagolják, mint a Self-titledön és nem hat olyan üdítően, mint a Resurrectionön. A Losing My Mind tipikusnak mondható dalként indít beleértve a sulykoló főtémát is, ami az embert nyakig döngöli a földbe és egyúttal némi bizakodásra is okot ad, de a refrénnel ezt is sikerül elmaszatolni, aztán a vége felé egy lapos szólóval teljesen érdektelenné tenni.

A folytatásban feltűnővé válik Chris hiánya is, aki lemezről lemezre érzett rá a különböző zajok elhelyezésének mikéntjére, és azzal hozzá is tudott tenni az általuk képviselt hangzásvilághoz, enélkül most sokszor csak egy szintetikus anyagokkal bevont metal album benyomását kelti a The Age Of Hell. Kivételt képez a Trigger Finger, amely nem csak ilyen téren tűnik ki az 50 percből, történetesen a lemez legerősebb tételével van dolgunk, de a színvonalasabbak közé tartozik a Born In Blood is, melyben a Whitechapel énekes, Phil Bozeman morgott fel pár sort. A Scapegoat, Powerless és Beyond The Grave megmutatják, mitől is volt még jobb az Infection, a lassú tempó ellenére ott hangulatos kiállásokkal, és jól megkomponált kötésekkel szemben ilyesmi itt még nyomokban sem fedezhető fel. Legvégül pedig már menetrendszerűen érkezik a szokásos utolsó epikus szerzemény a Samsara személyében, de hiába várom sokadik hallgatásra is a megváltást, ez ugyanúgy inkább egy próbatermi jammelésnek tűnik stúdióminőségben, mint egy összeszedett és élvezetes lezárásnak. Ugyanolyan üres, mint amilyen az egész produkció, és amilyen üresség a fejemben is van az album meghallgatása után.

Ben Schigelnek ugyan nem túl jók a referenciái, de hívhattak volna akármilyen producert, számokat nem nekik kell írniuk, egy pár emlékezetes téma miatt pedig nem valószínűleg fogunk elővenni teljes albumokat. Aki szerint halott volt a két évvel ezelőtti Chimaira az téved, mert akkor még csak a nyugdíjba vonuló, szép emlékekből szemezgető csapatot hallhattuk, viszont most ki merem jelenteni: a kígyófarkú bestia haldoklik.

3,5/10