Chimaira – Resurrection

Tracklist:

1. Resurrection - 4:37
2. Pleasure in Pain - 3:04
3. Worthless - 3:44
4. Six - 9:44
5. No Reason to Live - 3:44
6. Killing the Beast - 3:47
7. The Flame - 5:23
8. End It All - 4:21
9. Black Heart - 4:33
10. Needle - 3:08
11. Empire - 5:38
12. Kingdom of Heartache (bónusz) - 4:11
13. Paralyzed (bónusz) - 3:06

Hossz: 59:00

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

„Istentelen erősek lettünk!” A lemeznyitó szavak puszta erejükkel jelzik nekünk: a Chimaira újjászületett. A halált jelen esetben a bandán belüli vérre menő viták és az előző kiadótól való távozásuk jelentette. A srácok azonban nem sz*roztak, úgy döntöttek, kimásznak a gödörből, tanulnak a saját hibáikból és megmutatják, hogy van még erő bennük!

Azt már az elején elmondom, hogy a lemez messze nem olyan könnyen befogadható, mint az Impossiblity of Reason, így aki most ismerkedik a csapattal, annak továbbra is az a legjobb választás. A Resurrection hangzásilag / dalfelépítésileg inkább tekinthető a self-titled anyag folytatásának, ám az IoR színvonalán!

Az újjászületés vizsgálását kezdjük kívülről: minden rendes hulla első dolga új földi turnéja kezdetén, hogy új külsőt szerez. A Chimaira magasról lesz*rja az egészet. Őket sosem a borítóikért szerettük és ez most sem fog megváltozni. (Valahol ezután láthatjátok a DVD-vel ellátott bónusz kiadás borítóját is.) Ez nálam akkor is negatívum és mondhatjátok, hogy szebb, mint az eddigiek, még akkor is randa.

Amint azt már a címadó szám (Resurrection) is érzékelteti, a fiúk komolyan vették az újrakezdést. Pörgős, durva, kíméletlen és ha elkap, nem enged – ezt vártuk tőlük! Az ezután következő Pleasure In Pain sikeresen veszi át a kezdeti lendületet, majd mindezt megfejeli egy zseniális refrénnel! Worthless, you are fucking worthless! – egyszerű refrénnel ám annál nagyobb erővel bír ez a szám is, az agyunk már jelez; még egy ilyen és a kaszással randizunk! Így amolyan megmentőként jön a Six. Ez tán a lemez egyik legérdekesebb tétele.

Már a szám elején hallatszik hogy ez nem a szokásos őrjöngés lesz. Először csak csodálkoztam: mit keres egy Hat című szám a maga kilenc perces hosszával a negyedik helyen? Aztán kiderült: a szám amolyan egyet fizet, hármat kap. Mark Hunter, Matt DeVries és Rob Arnold riffelgetett három-három percet, majd összetették és megnézték, hogy szól együtt. Az eredmény: a banda egyértemű kedvence, egy kilenc perces, főleg középtempós szörnyeteg.

“Fogtuk egymás riffjeit és összeraktuk az egyik kedvenc számomat, lényegében alig néhány óra alatt!” – lelkendezik Hunter, aki maga is gitározik a számban. “Nagyon élvezem hallgatni, mert annyira “ott van”. Remekül bemutatja a banda minden oldalát, főleg Andols (Herrick, dobos) szerzeményei! Nem irigylem azokat, akik a szám végén hallható ritmusokat akarják lekottázni!”

Az ezt követő No Reason To Live nem túl kiemelkedő, hacsak annyiban nem, hogy azért itt már feltűnik: Mark Hunter énekes/dalszövegíró nincs jóban van a refrénekkel. Azért a címet eldörmögni négyszer, majd ezt a tendenciát folytatni majd’ az egész lemezen, az azért nem semmi. No sebaj, az ének itt inkább hangulati elem, mint valós tartalommal rendelkező műremek. A tempó egy kicsit felgyorsul a Killing The Beastre, ami alapjáraton egy nagyon hangulatos bemelegítőszám lenne kéjgyilkosoknak, a szüntelenül pattogó dobjáték pedig csak tovább hergeli a vérre szomjas hallgatót, aki a The Flame elején le is üti gyanútlan nőnemű áldozatát. A folytatáshoz pedig a lemez egyik legjobban legütősebb (mint azt hallhattuk az elején, ugye, höhö) száma szolgáltatja az aláfestést, ilyen számokból kérünk még! Igaz, hogy 5 percnél is hosszabb, de még így sem tudod csak egyszer meghallgatni – újra és újra kell.

Ezek után kissé csalódás a pörgős ám nem karakteres End it all, de ezt hamar feledteti velünk a Forward gomb és a pörgősebb Black Heart, illetve az egyik személyes kedvencem, a hihetetlenül hangulatos Needle. Az ezután következő, filmzene hangulatú Empire méltó módon zárja le a lemezt. Illetve zárná, hisz van még két – kicsit gyengébb, így csak a bónusz státuszt érdemlő – szám, a Paralyzed és a Kingdom of Heartache, amelyek kielégítik a ráadásra éhező füleket.

Végül pár szó úgy az egészről. Mindenképp pozitív, hogy a számok valamilyen szinten egymásba folynak, így valamilyen szinten “én is ott vagyok” hangulat uralkodik el rajtad, mintha valami koncerten hallgatnád. Továbbá erősen észrevehető a srácok azon hozzáállása is, hogy ezúttal mindenki aktívan beszállt a számírásba, aminek köszönhetően sikerült felülkeredni a self-titled lemez hibáin és így egy maradandó lemezt letenni az asztalra.

Zenei téren nagyon változatos lett, habár nekem hiányzik a lemezek végén megszokott hosszú, már-már ópusz szintű szerzemények. Mark Hunter sokkal nagyobb hangtartományt fed le, újdonság az oldszkúl deszmetálos hörgés, amely néha nagyon megdobja az amúgy is király hangulatot, illetve az egy lemeznyi kihagyás után visszatérő Andols Herrick… Ez a tag valami isteni, nem domináló ám határozottan jelenlévő, változatos dobjátékával valami hihetetlenül emeli új szintre a Resurrection anyagát! Jó újra a bandában tudni!

Mindent összevetve nagyon elégedett vagyok a lemezzel. Kicsit más, mint az eddigi Chimaira ám még mindig ők azok. Aki egy középtempós-pörgős mészárlásra vágyik és szereti az igazi, tökös metálzenét annak jelenleg tökéletes választás, mint a Resurrection.

Szerintem: 9/10