Chevelle – Hats Off to the Bull

Tíz év. Bizony, ennyi telt el, mióta a nagykiadós debütlemezen szereplő Send the Pain Belowban lenyúlták a Be Quiet and Drive témáját, ezzel együtt mégis olyan markáns jegyekkel rendelkező világot sikerült felépíteniük, ami hangulati elemeit tekintve megszorítások nélkül mondható kiemelkedőnek. A Wonder What’s Next tartalmazott is bőven rádió kompatibilis slágereket (pl. The Red; Closure stb.), még ha meglehetősen homogén is volt a dalcsokor. Később ezek száma – konzervált hangzásvilág mellett – némileg csökkent, bár a véleményem szerinti legütősebb nótájukat a Vena Seran sütötték el (The Fad), ahol egyben meg is kezdődött egy lassú finomodási folyamat, minek eredményeként szellősebb lett a zenéjük – Pete Loeffler is egyre többet énekelt lágyan. A két évvel ezelőtti Sci-Fi Crimes már egyáltalán nem tartalmazott nyersnek mondható pillanatokat, azonban mégsem keltette langyos állóvíz érzetét, bár megjegyzendő, a harmada erősen töltelékgyanús volt. Ily módon megállapítható, hogy az előző korong volt talán ez eddigi leggyengébb produktumuk.

A Hats Off to the Bull a várakozásoknak megfelelően nem tartalmaz meghökkentő változtatásokat (hovatovább, inkább semmilyet sem), ahogy felcsendülnek a klipes Face to the Floor első hangfoszlányai, már tudjuk, hogy ez bizony 100% Chevelle, amit még véletlenül sem tévesztene össze mással az ember. Kérdés persze, hogy mennyire izgalmas ismételten visszahallani ugyanazokat a képleteket, bár a trió zenéje talán van annyira szuggesztív, hogy sokadszorra is érdekesek legyenek a már elsütött poénok. Ennek érdekében nyilván érdemes elsősorban jó dalokat írni, ami ezúttal kedvezőbb megoszlásban sikerült, mint az előd esetében. Ugyan – ahogy eddig minden esetben – most is borzasztó homogén a lemez hanganyaga, az erősnek mondható nyitány után mégis kiemelhető a szenvedélyes kórusú The Meddler lassú kibontakozása, illetve az őt követő Pinata könnyed lazasága. Az album második fele már kevésbé emlékezetes, ugyanakkor az itt nagyobb arányban szereplő pehelysúlyú tételek (például az akusztikus Prima Donna), illetve a ritmusos címadó vagy a Deftones-os Arise könnyen felvehetővé teszik a helyenként azért el-elvesző fonálvéget. Pete érzelemdús hangja, énektémái is ütősebbnek, de legalábbis ragadósabbnak mondhatók, mint a Sci-Fi Crimes esetében voltak, ahogy az egész produkció is élvezhetőbb.

A Chevelle hatodik nagylemeze tehát ismételten nem váltja meg a világot, ugyanakkor szemöldökráncolást sem fog okozni – aki eddig rá tudott hangolódni a hol elszálló, hol ritmusos, hol pedig fülbemászó hangulati hullámzásra, az ezután sem fog másként érezni. Új híveket, megkockáztatható, nem fognak tömegével szerezni (ez a zenei közeg messze nem az, mint tíz esztendeje, habár ez őket nem nagyon foglalkoztatta eddig sem), mindazonáltal ismerkedésre is kiválóan alkalmas jelen korong – főként a fent leírt gondolatokból következően. Két-három hallgatás után már kellemes lesz a kontaktus az arra fogékonyakkal.

7/10