Charger – Spill Your Guts

A ’95-ben alakult brit Charger úgy tűnik nem az a különösebben kapkodós fajta zenekar, sem muzsikájában, sem a lemezmegjelenések terén, hisz a 2003-as Confessions Of A Man (Mad Enough To Live Among Beasts) után jó négy évet kellett várni a folytatásra, a tavalyi Spill Your Guts-ra, s a köztes időszakban mindössze egy, a Black Eye Riottal közös split lemez enyhítette a sludge hívők várakozási kínjait. Jó munkához idő kell, tartja a mondás, és ez a Charger esetében is beigazolódni látszik, hisz az affinitív fül számára minden csúfsága ellenére valóságos balzsam lesz a Spill Your Guts majd’ 63 perce.

A monoton vánszorgásból, jammelésből fokozatosan kibontakozó és gyorsuló 13 perces This Is Our Black Sabbath már a címében sem árul zsákbamacskát; Black Sabbath, csipetnyi Motörhead, valamint a lehető legnagyobb dózisban Eyehategod és Iron Monkey — e nevekkel írható körül, amit hallani fogunk a Spill Your Guts-on. Pokoli mélyre hangolt gitárok, irtózatos belassulások, idegtépő gerjedések és csikorgások áztatják át ezt az áporodott, fülledt és kietlen sludge masszát, az összkép teljessé tételéhez pedig Martin Ives visszataszító, egyhangú károgása járul hozzá. Bármennyire is nehezen / kevesek által hallgatható közeg ez, azt mégis rögtön érezni, hogy ezeknek a fickóknak vérében vannak ezek az Eyehategod-ízű gyűlöletes bontások. Elődjeihez még nem volt szerencsém, de a 2007-es mű hallatán szinte látod magad előtt a dohos, lepusztult pincehelyiséget, ahol vágni lehet a levegőt a füsttől, s ezek a csontra betépett szakadt, nem épp divatos promófotókra illő csatakos fószerek csikkektől roskadozó hamutálak, szanaszét guruló üres üvegek és elhasznált fecskendők közt szétterülve ontják magukból a beteg, torzszülött jammelős riffeket, Tom O'Brian a búgó basszusfutamokat, Martin meg fennakadt szemmel rikácsolja a beteg és absztrakt sorokat a mikrofonállványba kapaszkodva. Nagyon átható ez a lepusztult, mizantróp és életunt hangulat a dalokban, a borult témák mégis jók, s több helyütt operálnak sebesebb tempókkal is (The Pride Of Essex, The Amputee), sőt, a Cult Verses Cunt a „leggyorsabb szám” titulussal büszkélkedhet, szinte a középgyors grindig is elmerészkednek két percet ki sem tevő játékideje alatt, de a relatíve változatosság, mint jellemző mindegyik tételnek sajátja. A This Is Not A Song About Vampires áll össze talán a legkiérleltebb témákból, pusztulat-szagú apokaliptikus groove-jai az egyik legjobbak; a kakofóniában tetőződő, idegtépően vontatott The Bereavement Dividend pedig a hatodik perc környékén gyorsul fel, amolyan szolid Motörheadesen, s ez is elégedettségére szolgálhat bármely beteg zenéket kedvelő egyénnek. A dalok lekicsinyítve a lemez hatásos felépítését is magukban hordozzák, egy-egy lassú agonizálás után mindig jön valami gyorsabb rész, ahol Paul Sanderson ráléphet a gázpedálra, Jim Palmer és Jay Woodroffe ólomsúlyú beteg riffjei pedig áporodott, fülledt és fojtogató légkört teremtenek, ahogy egymásból formálódnak ki, és építkeznek körbe-körbe.

Egy ilyen lemez tökéletes zárása nem is lehetne más, mint 9 és félpercnyi zaj Inducing The Gag Reflex címre keresztelve, mely egyben a kegyelemdöfést is jelenti ez után az egy órányi masszív tortúra után. A világot megváltani ők sem fogják, de ez talán nem is szükséges, a lemez így is egyben van; minden ízében beteg muzsika ez, beteg emberektől beteg embereknek, fogadjátok gyűlölettel!

7,8 / 10

http://www.myspace.com/charger
Forgalmazza a Lethal Conflict.