Ceremony – Rohnert Park

Már Farrarék se sietnek, hiszen az előző két nagylemezzel ellentétben most már minden számuk megvárja, hogy körbeérjen a nagymutató: a szinte grindcore-os dalhosszoknak, és a villámgyorsan ledarált tételeknek nem jutott hely az album koncepciójában, és ezzel elég komolyan el is deszkáztak attól, amit eddig Ceremony-nak hívtunk. A blitzkrieg zenében történő, extatikus értelmezése szinte teljesen háttérbe szorul, a reflektorfény az átgondoltabb, bár azért így se maratoni dalokon van, de megnyugtathatok mindenkit (kivéve a zenekar rajongóit), nem az történt, hogy a félperces rohamaikat kétpercesre nyújtották. Ó nem, ennyivel nem úszhatták meg a hardcore arcok.

A Rohnert Park enyhe túlzással egy neoklasszicista hardcore punk lemez lett: a zenekar gyakorlatilag minden eddigi hatásától megszabadult, és visszanyúlt a műfajuk legelejéhez (azt inkább nem sütöm el, hogy az „ócore-i műveltéghez”). Hogy ennek a hátterében mi áll, biztos kiolvasható Ross könyvéből, én nem találgatok, csupán örülök annak, hogy a jelenkor kliséinek koptatása helyett valaki hajlandó belelapozni az elsős tankönyvbe, és szinte szóról szóra felidézni mindazt, ami ugyan alapja az egész hardcore zenének, de annyit formálódott, úgy átalakult, hogy ha nem ebben a közvetlen formában játszák nekünk, már észre se vesszük. A borítón deszkázó srác mintha nem is egy dobozszerű kertvároson haladna át, hanem a punk történelmében ugrálna: kapunk annyira autentikus őspunkot az Open Headben, hogy az simán ráférne a Stooges self-titled korongjára, de a Sick is egy olyan koncerthimnusz, amivel nyugodt szívvel indítanék egy Black Flag gyűjteményt – és akkor nem is beszélek a már-már poszt-punk The Doldrums-ról, és a három Into the Wayside részről, amelyek keretes szerkezetet, és átkötést is adnak az amúgy egészen zseniálisan megszólaló, „30 éve adták ki, de azért volt remaster” hangzású albumnak. Back in ’84 , szól az egyik dal címe, és bizony ez így van, a lemez egy fantasztikus, retrospektív hangulatbomba abból a korszakból, mikor a punk megszületett, és elkezdett belőle kialakulni a hardcore. A zenetörténelem egyik legfontosabb időszakához kellő tisztelettel és tudással nyúlt a Ceremony, és arról sem beszélhetünk, hogy hűtlenek lennének önmagukhoz, és az évek alatt összegyűlt rajongótáborukhoz, hiszen gyakorlatilag csupán értelmezik magukat – 1980-ban. Úgy fejlődtek, és léptek túl eddigi zenéjükön, hogy közben nem izzasztotta őket az előremutatás, az újat alkotás kényszere, hiszen pontosan tudták, mennyire szórakoztató és kreatív dolog 30 évet visszautazni a múltba egy olyan időszakban, amikor mindenki a szomszédjától tanul, nem a nagyapjától. Lehet, hogy a hardcore-nak a múltja a jövője?

10/10