2007. július 11.
Tracklist:
1. Endless Cycle of Violence-4:16Az 1992-ben meg-, majd 1996-ban egy rövidke feloszlás, és szünet után újjáalakult, Colorado-beli Cephalic Carnage ötödik albumával kapcsolatban sokakban felmerült a kérdés, hogy sikerül-e überelni a mind szakmai, mind rajongói körökben nagy sikert aratott Anomalies albumot, mely szélesebb körben ismertette meg a banda nevét a brutális zenéket kedvelő egyénekkel. Ugyan korábbi lemezeiken is a sajátos, eklektikus grindcore-jukat játszották a fiúk, ám az Anomalies képében egy nagyon erős, kiforrott stílusban fogant anyagot szállítottak le, igen nehezen kategorizálható, (önnön keresztségükben Rocky Mountain HydroGrind-nek nevezett), death, doom, sludge, jazz és experimental hatásokban bővelkedő, beteg fertőt engedtek szabadjára a gyanútlan zenehallgatók agyának felzabálása céljából, mely az eltérő stílusjegyek ellenére nem hogy széteső, de valódi kohézióval rendelkező, erős dalokat eredményezett. Mindeme színes kavalkád, a zenészek fölényes technikai tudásával párosulva, tolmácsolva, azonnal rajongók hadait állította maguk mellé, immár nem csak a death / grind undergroundban, s bizonyította, hogy e sokak által szidott stílusban is bőven találni értéket.
A morbid, beteg hangok után berobbanó Endless Cycle Of Violence blastbeatjei, a brutális grindolások Lenzig Leal mély hörgésével keverednek, a refrén alatti reszelős riffek pedig csak változatossá teszik, de meg nem szakítják a vég nélküli őrlést. Egy fura zajjal megbolondított, basszuskiállással toldott lassabb átvezető enged levegőhöz jutni (ha nem is pihentet), mielőtt végleg ledarálna ez a minden brutalitása ellenére is fogós tétel. John Menyman premier ligás dobos, a lába nagyon ott van a szeren, s végig ötletesen, s nem mellesleg iszonyú gyorsan is játszik. De a két bárdista, Zac Joe, s Steve Goldberg is nagyokat alakít, nemcsak a gyilkos riffek, de a beteg gitárnyűvések terén is. Erre bizonyíték a jazzes, szétfacsart futamokkal kezdő, s morózus riffekkel kevert mutáns, a Divination & Violation, melyben a hagyományos riffek a beteg témák, morbid tekerések alá fűzve, a magasabb fekvésű károgással, ugatással párosulva mintha már egy teljesen másik zenekar képét vetítenék elénk, pedig még mindig ők azok, s ez a tétel akár a Psyopus kedvelőit is megfoghatja eszelős témáival.
A Touched By An Angel folyamatos, gyors, károgós grind darálása pörgetésekkel kísérve lassul be, s katonás leállásával szakít, a befejezés pedig ismét gyors sortűz, biztosítva, hogy az angyalok lehető legmesszebb elkerüljék ezt a szennyes tételt. A Vaporized is a hasonló felfogású dalok közé illik, „hagyományosabb” (bár náluk semmi sem az) grindcore, – HC kiállásokkal, témákkal a csépelések közt -, ultramély hányással, üvöltésekkel, alig másfél percben, izomból. A morbid, széteső, beteg futamokkal alaposan tarkított Heptarchy viszont már keményebb dió, főleg középtájt megbúvó hátborzongató kórusával. De az érdekfeszítő tételek közé tartozik a GOD, azaz a G.lobal O.Verhaul D.evice is, az eddigiektől teljesen eltérően bánatos maszatolásával, málhás, vontatott doom riffjeivel, mitha a háttérben szaxofon (?) is kísérne, s igazán depresszív, mélybe rántó tétel, narratív hangokkal, egy dallamos énekrésszel, mely abszolút nem slágeres, de ide tökéletesen illő. A dal a vége felé hirtelen ízig-vérig amcsi bárzenébe vált egy rövidke időre, mikor bánatosan ülsz a pultnál, magányosan whisky-s poharat ölelgetve; s ez leírva talán hülyén hangzik, de hallani kell!. Agyahagyott, mi? Pedig összeáll a dal, tényleg, akárcsak az Omega Point esetén a metal és a fúziós jazz részek. Ennyi elvontság után viszont jólesik a jóval egyértelműbb, jobbhorogként ható Let Them Hate darálása.
