Century – Red Giant

Tracklist:

01. Lobotomy (2:43)
02. Synapse (3:09)
03. Oak God (közr. Kevin Martin | Candlebox) (3:41)
04. My Lexicon (3:33)
05. Dry Bride (3:05)
06. Painting Leprosy (3:07)
07. In Hell (3:50)
08. Threats (3:22)
09. Obelisk (3:03)
10. Iconoclast (közr. Mike Coasey | ArmsBendBack) (3:26)

Hossz: 37:00

Megjelenés: 2011. augusztus 30.

Kiadó: Prosthetic Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A metalcore elmúlt tíz éve azt igazolta, hogy egy kicsivel valahogy mindig nagyobb rivaldafény juthat egy-egy zenekarnak, ha már az időközben kialakult normákhoz és modellekhez simulnak, mintsem a saját útjukat mernék felvállalni, netalántán keresni. Persze ebben a kiüresedett parabolában azt is meg kell említenünk, hogy azok a zenekarok, amelyek eleve felülkerekedtek a meglévő paneleken, így is magukban hordozták annak a lehetőségét, hogy az egész színtérre hatással lehessenek (csak hogy két szélsőséges példát említsek: Misery Signals és Converge), ám ők is kivételként erősítik a szabályt. Főleg a Century esetét tekintve, akiknek két nagylemez kellett ahhoz, hogy egyáltalán halljunk róluk, és három ahhoz, hogy ezután figyelni is akarjunk rájuk. Ugyanis a Red Giant nem csupán a zenekar legjobb dalcsokra, hanem eddig az idei év legértékesebb metalcore-lemeze is.


Ehhez pedig arra volt szüksége Slovak zenekarának, hogy a Black Ocean dalcsokrán megtapasztalt pőre és zsigeri agressziót a lehető legtöbb aspektusban világítsák meg saját karakterükön belül, hiszen amíg a Century legnagyobb értékét eddig is az jelentette, hogy a zenekar milyen közvetlen kapcsolatot ápol a kilencvenes évek metalcore-jával, és annak minden kaotikus feszültségét hogyan képes egy alapvetően modernebb szellemiségű zenei közegben megmutatni, addig ez mostanra teljesen kitágult. Elvégre a Red Giant nem egyértelműen egy metalcore-album: bár túlnyomórészt az egyes dalszerkezetekre nagyban rányomja a bélyegét a Coalesce puritán lendülete, vagy épp a (Botch-alapú, ám) korai Norma Jean-szerű lüktetések váltakozása, addig a tíz szerzeményt felvonultató anyag valahogy minden dalában épp annyira különbözik, amennyire a mélyre hangoltság és a nyers erő rendezi egységbe az egyes tételeket. És bár magam is igyekszem tartózkodni általában a dalonkénti bemutatástól, a lemez mégis megköveteli az ilyen irányú figyelmet, hiszen sokszínűségét egyedül a hangulati és a hangzásbeli egységesség alapján lehet megragadni, ez pedig túlontúl felületes annak bemutatására, hogy miért is az év legkurrensebb metalcore-anyagaként kell számolnunk a dalcsokorral. Ugyanis amíg a Lobotomy zaklatott és disszonáns nyitánya a maga kellő leállásaival is biztosítja a pumpáló alaphangulatot, addig a Synapse egy látszólag közhelyes, ám mégis erővel teli breakdownba lehel olyan djent-ízt, ami átértékeli a teljes szerzeményt. Márpedig ez az új elem visszaköszön az azt követő Oak Godban is, amiben az idei év legdurvább és legőszintébb groove-témáját hallhatjuk, hogy a dal végén elhelyezett, Cave In-ízű énekdallamról ne is beszéljünk: Kevin Martin, a Candlebox énekese módszeresen kifordította megszokott grunge-orgánumának erényeit. Ezt csitítja le a látszólag megnyugtató, ám újfent monolitikus erejű My Lexicon, aminek kimértsége kétségkívül a Norma Jean hozományából merít, persze csak annyira, hogy a kíméletlen megszólalás ezt ne tegye egyértelművé. A Dry Bride-ban a gitáros Jason hoz a verzék bevezetéseként egy-egy erősen pattonista énekdallamot, ami látszólag ugyan teljesen elüt a szerzemény groove-jaitól, végül mégis egységbe szerveződik ez a tételen belüli sokszínűség.

Ezt követően a Painting Leprosy joggal juttatja eszünkbe a Refused aranykorát, hiszen brutális berobbanásai és játékos akkordjai épp azt az attitűdöt idézik meg, ami a mai napig töretlen erővel hat az egymást követő generációkra: egyedül a refrén számolja fel ideig-óráig a svédelt hangvételt, ám ez is csak hozzátesz a nótához. És a múltidézés nem áll meg a kilencvenes évek hardcore-jában és metalcore-jában: a Rage Against The Machine gyakorlatilag külön blokkot kapott magának, hiszen amíg a lemez talán legdurvább pontját jelentő In Hellben Slovak Zach modorában mormolja a szövegeket, úgy a főtéma is gyakorlatilag egy húrtépésig djentelt RATM-pozitív dallamból növi ki magát, amin egyedül a sötét tónusú refrén, és az azt követő zongoradallam változtat: ennek hallatán joggal asszociálunk a Dark Tranquillity gótikusabb érájára, hiszen mindez valóban elmélyíti az eleve brutális dalt. A Threats is a de la rochai hagyományokat viszi tovább, még mindig ügyelve arra, hogy a groove-ok úgy szólaljanak meg, ahogy azt a Meshuggah kitalálta, bár a tétel így is egy modern hardcore-nóta vehemenciáját ölti magára. Az Obelisk a lemez egyetlen kérdőjele: nem feltétlenül tesz hozzá a dalcsokorhoz, inkább csak összegzi mindazt a váltásokban és felmenőkben gazdag miliőt, amit a Red Giant képvisel, ám a záró Iconoclast így is kellőképp hatásos tud lenni ahhoz, hogy az embernek ne maradjon számottevő hiányérzete a rajta gőzmozdonyként átrobogó lemez hallatán, és ebben nagy szerepe van Slovak egykori zenésztársának, Mike-nak a közreműködésében is, hiszen az ő betétei avanzsálják a dalcsokor egyik csúcspontjává a szerzeményt.

Talán ebből is kirajzolódott, hogy a Century új lemezének legnagyobb erénye a brutális hangzás mellett a műfajokon átívelő változatosság élménye, ami tulajdon korlátain belül egy kellőképp színes és hangulatos dalcsokrot eredményezett. És már ez az összkép is méltán emlékeztet bennünket arra a metalcore-hagyományra és eklekticizmusra, aminek egy egész cikksorozatot szenteltünk: épp ezért félő, hogy a Red Giant is elveszett lemezként végzi, hiszen a Black Ocean arcba mászó, direkt és koncentrált kegyetlenségéhez mérten egy megfontoltabb, sokrétűbb lemezzel van dolgunk, aminek egyetlen hátulütőjét a rémesen gyenge dalszövegek jelentik. Ezért sem beszélhetünk az év albumáról, mindazonáltal a Red Giant így is épp elég maradandó és hatásos lehet ahhoz, hogy 2011 metalcore-csúcsteljesítményei között tartsuk számon, amiből lássuk be, idén nem sok jutott, viszont ismét bebizonyosodott, hogy körön kívülről is izgalmassá lehet tenni egy zsánert úgy, hogy felszabadítjuk nyomasztó paneljei alól. Márpedig a Century a lehető legdirektebb múltidézésével (aminek ellentmondást egyedül kurrens összhatása sugall) mégis példás leckét adott, épp akkor, amikor szükség volt rá.

8/10.