Cemetery of Scream – The Event Horizon

Nehéz írni egy lemezről úgy jót, ha ott a zavaró tény, hogy szereted, azonban nem ezt; hanem egy korait. Mindvégig bennem volt a tüske, ám ettől még igyekszem értékelni és értékesnek látni ezt az új produkciót, s meg kell hogy mondjam csak kisebb nagyobb sikerrekkel… hiszen az a fajta lemez ez, melyet spontán (a korábbiak ismerettéttől függetlenül is) az égig lehet magasztalni, s ugyanilyen biztos ívben a sárgaföldig is.
Az ilyen lemezeknél nagyon fontos az első hallgatat, hogy első hallásra mennyi marad meg belőle… mikor belehallgattam, azt gondoltam egy nagyon-nagyon rossz lemez profin előadva; azóta már 4x ment le és 3 nagyon jó számot tartalmaz, de minden egyes tételben értékeket fedezek fel, ennek a fényes oldala az, hogy nehezen unom meg, midig képes úja adni, a sötét pedig, hogy nem olyan mély, nem olyan hatalmas, hogy elsőre is maga alá gyűrjön, hatalmába kerítsen.

A lemez 10 számát átissza a mélabú szürkeség, megelevenednek a lágy dallamok alatt az elsárgult régi fotók mélyen egy dobozba rejtve a padláson. Táncra hív az elmúlás, keringőre az idő által, a halott szerelmesek mentén; az ősz csípős szele arcunkba kap, ujjunkat a bili felé vezetvén… Ébredés: a zene Katatonia szerű megoldásokat sorakoztat fel (meg kell hagyni profi módon), néhol pedig Lake of Tears, az ének és a szövegek koncepciója leginkább a Paradise Lost lassabb tételeit másolja (megint csak profi módon), míg a női vokál részeken régebbi TOT (Theatre Of Tragedy) segédkezik az albummá válásban.
Tehát egy igazán jól összelopott-pakolt anyag ez, melyben minden benne van, ami erre a stílusra jellemző, az összes vezető bandáiból egy csipetnyit keverve a kondérba, fűszerezve a lengyel melankolikus hangvétellel, mely a maga folkos alapjai miatt, mindig jellegzetes ízt ad.
Az igazi baj az vele, hogy éppen az hiányzik belőle, amitől oly nagy is lehetne ez az egész Történés horizontja… a szépsége ellenére felszínesnek érzem, nem húz le, inkább csak zokogva vigaszt nyújt, olyan populáris depresszívvitása van, ami néhol annyira az, hogy már szinte rádió zeneszerű, azonban hozzá kell, hogy tegyem kapásból, hogy a jobb féle, igényesebb fajta.
Persze nem csak ilyen részek vannak, szabdalják azért hörgős tekerős, doom-os, néhol death metál (ez utóbbi nagyon kevés) részek is, zenélni tudnak, ez kétségtelen, hiszen egyszerre tud durva és gyönyörű is lenni, olyan akár egy rózsa télen… csodálatos, ám műanyag, genetikailag fertőzött. Elképzeléseik is jók, balladaszerű, máskor önmagába süppedő, ám igazán őszinte világukat elbukták, amolyan ismétlése ez a keserű hiánynak, mely által néhol még a My Dying Bride gyengébb megmozdulásai is eszembe jutnak.
Azt viszont fontos leszögezni, hogy a gothic zene, ha felszínes, akkor automatikusan tűnik giccsesnek is egyben, ám itt erről szó sincs; azért 13 évet maguk után tudván, érzik és sejtik, mik a határok, sőt! Igenis művészi és kifejező anyag lett, csak valahogy mégsem az IGAZI… Ez az a fajta eladható keserűség, mely üt is, fekete is, szép is, és mélysége akár egy kisebb unicumos üvegnek. Azért sok hazai és külföldi dark-gothic-death banda örülne, ha ennek az üvegcsének csak a negyedét a gyomrában tudná…így az elmarasztaló kritikám ellenére, minden stílus fannak bátran ajánlom, csalódást csak akkor fognak érezni, ha a 95-ös Melancohy lemezüket hasonlítják össze ezzel…

Az is nagyon érdekes, hogy kiragadhatóak részek, és komoly értéket adnának, ha nem emlékeztetnének éppen valamire; a 9 szám vége felé példának okáért megdöbbentett… iszonyatosan hasonlít a Motörhead — 1916 című címadó számára és még Pawel Kluczewski hangja is Lemmy szerű… direkt megnéztem a két szám szövegét; semmi közük egymáshoz, önkéntelen vagy önkényes lopás, mindenesetre több mint érdekes.

Az album három legerősebb és kiemelkedőbb tétele: Komatrance (Komatransz) zeneileg egy elecrtonikus Katatonia, egy kevés Paradise Lost féle zakatolós gitárral és vokállal, a szövegeik a tipikus kliséket tartalmazzák, alkalmaznak minden olyan szegmenst, mely a stílus fertőzéseibe tartoznak:

„Az álmok hálójában,
a rémálmok kútjában,
kómája világában,
játssza játékát,
a klán tagja,
félig élő, félig halott,
csillagteste,
erősebb, mint halandó burka…”

Erősnek számít még a lemezről a Cold Obsession In My Eyes (Hideg megszállottság szemeimben), mely zeneileg megint csak Katatonia szerű, ám ebben van egy jó adag Lake Of Tears és Paradise Lost íz is, nagyon keserű és önmarcangoló, jó elekronikákkal tűzdelve, és hihetetlen szép és mély refrénnel, a végére egy szívszorító szólóval és akusztikával. Szövegileg is ez tűnik az egyik legmélyebbnek a lemezről, ebből a trackből könnyen lehet siker, ha megfelelő helyen játsszák le jó időben. Valóban egy kellemes pillanata a fénymásolt egyvelegnek.

„Durva ébredés, észreveszem:
Hideg megszállottság szemeimben,
Egy idegen arc, amit mutatnom kell,
Hozzám tartozott akkor, évekkel ezelőtt,
Nem vagyok önmagam.

Megöltem az érzéseim, lélektelen jég lettem,
Hideg megszállottság szemeimben,
Elrejtett énem előtör újra,
Telítve gyűlölettel, tele fájdalommal,
Nem vagyok önmagam…”

Ami még ütős, az a misztikus és bódulat lepte Absinthe (Ópium gőzében), mely nagyon masszív és felépített, a kicsit keleties női vokál könnyen juttatja eszembe a Sisters of Mercy-t.
Összepakolva zeneileg leginkább ez van, annyi váltás és pattogó ütemmel tarkítva, a több sávos ének, és a Paraidse Lost féle hörgés is jót tesz neki, ám szövegileg, a már lerágott, önmarcangolós-narkómán góth varázslatot sorakoztatja fel:

„Egy füstös párizsi szalonban,
akár egy fekete-fehér fotó,
egyfajta deja vu.
Táncoló lányok,
arcuk fátyolos,
meztelen hasak,
üres csillagtalan,
sziszegő kígyók,
nyakuk körül,
Ott vagy, de nem érdekel.”

Hömpölyögnek a lágy dallamok, halott romantikák tapadnak a véres szerelmes tőrhöz, melyek mélysége nem olyan erős penge szántotta, mely a Katatonia-kon társunk a dallamok és könnycseppek útvesztőében.
Igazából itt a minőségi romlás a zenészek összetételében keresendő, alig van már pár tag az eredeti felállásból, és kiadót is 2 albumonként váltanak, ebben is érezhető válik, hogy nem jutnak egyről a kettőre. Holott már a 93-as Sameone demójuk is erős anyagnak mutatkozott, melyet aztán a Melacony teljesített be. A gothic death stílusból is lassan gothic doom és mára már csak dark gothic-doom rock lett, sokat dob a hangzáson, s teszi lággyá a darkwaves electro dolgok, és a népzenei füstös-misztikus betétek, ám 8 pontnál többet nem képesek ezzel az anyaggal nálam elérni.
Élet szaga 0%, felépített álomvilág fikció 90%, zenei tudás 95%, borító 80% (kissé már klisé ez az elsárgult fotó dolog), komplexivitás 70%… azt hiszem a 8 pont kicsit kevés, de a 9 meg már túlzás az eredetiség mentessége és a 95-ös remekművűk miatt.
Bátran (ha meggyőződéssel nem is) ajánlom ezt a stílus fanjainak; nem egy lerágott csutka ez, csak egy csúnyán megkezdett rothadó alma.

10/8.5

——————————————————-
1993 "Sameone" demo (Croon Records)
1995 "Melancholy" (LP) (Croon Records/Serenades Records)
1997 "Deeppression" (LP) (Serenades Records)
1999 "Fin de Siecle" (MLP)
2001 "Prelude to a Sentimental Journey" (LP)
2003 "Sameone" re-edition (Metal Mind Productions, MMP CD 0215)
2003 "Melancholy" re-edition (Metal Mind Productions, MMP CD 0216)
2003 "Deeppression" re-edition (Metal Mind Productions, MMP CD 0217)
2003 "Fin de Siecle" re-edition (Metal Mind Productions, MMP CD 0218)
2006 "The Event Horizon" (Metal Mind Productions, MMP CD 0409)
——————————————————-