Celldweller – Wish Upon a Blackstar

Tracklist:

01. The Arrival
02. Unshakeable
03. Blackstar
04. Eon
05. Louder Than Words
06. Memories Of A Girl I Haven't Met
07. I Can't Wait
08. Gift For You
09. The Lucky One
10. The Seven Sisters
11. Birthright
12. It Makes No Difference Who We Are
13. The Best It's Gonna Get
14. So Long Sentiment
15. Tainted
16. Against The Tide

Hossz: 74:17

Megjelenés: 2012. június 12.

Kiadó: FiXT

Webcím: Ugrás a weboldalra

Klayton, vagy anyakönyvezett nevén Albert Scott, nem egy kézlegyintéssel elintézhető jelenség. Hiába tűnik úgy, hogy a Celldweller, ami tulajdonképpen ekvivalens Klaytonnal, nem jelentetett meg „normális” sorlemezt 2003 óta, az elmúlt évek nem éppen semmittevéssel teltek, aminek tucatnyi, jórészt talán felesleges remixekkel telepakolt vagy éppen instrumentális kiadvány; egy saját, szinte kizárólag egyféle zenei szegmensre koncentráló kiadó (FiXT) és temérdek, nehezen számon tartható produceri, illetve egyéb jellegű közreműködés volt a hozadéka. Ha ehhez hozzávesszük, hogy jelen cikk tárgya éppenséggel három éven keresztül, 2009 és 2012 között „folyamatosan jelent meg” – és persze készült instrumentális verzió is, no és ne feledkezzünk meg az idén tavasszal a boltok polcaira kerülő Live Upon a Blackstar DVD-ről sem -, akkor meglehetősen kusza, a leüthető karakterkorlátot nehezen tűrő életpálya rajzolódik ki előttünk.

Ha valaki még nem találkozott volna a fenti nevekkel: ugyanolyan egyszemélyes produkcióról beszélhetünk, mint például Trent Reznor és a NIN esetében, azaz a Celldweller nem más, mint Klayton fejében megszülető ötletek hiánytalan megvalósulása, ahol a Reznorral történő párhuzam megvonása utóbbi jelentette erős inspiráció okán is magától értetődően adódik. Mindamellett hasonlatként olyan, éppen a FiXT gondozásában megjelenő produkciók is felhozhatók, mint például a Breat Autrey által kreált Blue Stahli vagy az utóbbi lemezével kicsit az Innerpartysystem-et idéző I Will Never Be The Same. Talán nem meglepő mindezek után, hogy a Wish Upon a Blackstar hanganyaga nehezen kényszeríthető bele egyetlen skatulyába, hiszen szinte azonos arányban keveredik benne a modern metál agresszivitása, a különböző elektronikus irányzatok (pl. a drum and bass vagy a trance) hektikus lüktetése, de a fülbemászó énekdallamok révén mégis olyan érzése van az embernek, mintha egy módfelett fogós, mainstream (rock)banda dalai omlanának rá a hangfalakból (elég csak meghallgatni a The Lucky One-t). Klayton mindemellett mániákusan integrál a Celldweller hangzásvilágába bármit, amit a kortárs áramlatok a felszínre dobnak; így volt ez anno a self-titled erősen nu metal ízű riffjei, illetve így van most, a vastag (mostanság szinte csak szitokszóként előforduló) dubstep hatások esetében is. Persze ez nem valami rögeszmés ráncfelvarrási folyamat, ami általában csak nevetségesebbé teszi a delikvenst, mint a pőre valóság kendőzetlen felvállalása, már a korong esszenciájaként is kezelhető, azt valójában is megnyitó Unshakeable ügyes tördelésein is hallható, hogy az a kaleidoszkópszerű stílus-kavalkád, ami a self-titled világánál is erősebben jellemzi ezt a tizenhat dalt, nem billen ki a végig ügyesen fenntartott egyensúlyi állapotból. Ha valami frappánsnak kevéssé nevezhető, de lakonikus leírást kellene adnom, akkor azt mondanám, hogy a Wish Upon a Blackstar olyan, mint egy dögössé varázsolt, seggrázós NIN, ami csak látszólag akarja magát komolyan venni. Tehát nyilvánvalóan nem ez a XXI. század The Downward Spiral-ja, de piszkosul szórakoztató, annyi szent.

 

Ami a bevezetőben már pedzegetett marketinget illeti, az album felvezetése sem lett éppenséggel elaprózva: gyakorlatilag öt fejezetre (Chapter 01-05) osztható, amely során nyolc dal látott napvilágot, így a majd’ 75 perces produkció több mint fele már ismert volt a Chapter 05, avagy a komplett anyag kiadása előtt. Egy ilyen hosszú lemez esetén elengedhetetlen a kiemelkedő változatosság a figyelem fenntartásához, ezzel pedig nincs is gond, hiszen a rengeteg apróság, illetve effekt miatt nem találunk két egyforma számot, a sokszínű magaslati pontok egyenletesen kerültek elosztásra, ugyanakkor utóbbiak ismeretében érthetővé válik, miért is telt el ennyi idő a Chapter 01 és a végső megjelenés között: a korábban már említett Unshakeable-t leszámítva az ötödik szakasz dalai a legkevésbé emlékezetesek. A self-titled hangzásához leginkább az Eon, a Wish Upon’ legkeményebb tétele esik közel; a kezdő riff valami olyasmi, ami például az Anger Denial Acceptance-t is nyithatta volna (kár, hogy nem így történt), ellenben olyan ipari nyersességgel, amit többek közt a One Good Reason vagy a lemez nélküli Shapeshifter képviseltek, itt nem találkozhatunk.  Nem úgy burkolt vallásos utalásokkal a szövegek esetében (pl. Unshakeable; Blackstar; Against The Tide), ami kevéssé nevezhető meglepőnek – ismerve Klayton szigorú keresztény neveltetését. Összességében elmondható, a Wish Upon a Blackstar úgy képes különböző műfajok olvasztótégelyeként funkcionálni, hogy nem válik szélsőségesen rapszodikussá, fogóssága ellenére sem érezhető rajta hatásvadász mesterkéltség, így pedig egyaránt alkalmas arra, hogy mind az elektronikus, mind pedig a gitáralapú zenék kedvelőit megszólítsa. Szó sincs róla, hogy hibátlan alkotás lenne, ráadásul bőven átlag feletti játékideje sem éppen a könnyen emészthetőséget szolgálja, ugyanakkor sokszínűsége révén mindenféleképpen kiemelkedik az idei év megjelenései közül.

8,5/10