Cave In – Antenna

Stephen Brodsky énekes-gitáros szerint a nagyvárosi unalom ellenszereként született meg 1995-ben az első énekes Jay Frechette-el közösen alapított, akkor még öttagú zenekar, mely az első szárnypróbálgatások idején még olyan kedvencei hagyatékát, világát próbálta saját szájíze szerint elegyíteni, mint a Threadbare, Cable, Unwound, Snapcase, Failure, Groundwork, Garden Variety, valamint a bostoni Converge, és a Piebald. ’96-ban, egy koncerten hívták fel magukra Aaron Turner figyelmét, aki aztán az Antenna kivételével az összes anyaguknak otthont adó HydraHead-hez szerződtette a Cave In-t. A tagcserékkel terhelt kezdeti időszakban split CD-k sorával dolgozták be nevüket az underground-ba, a Beyond Hypothermia gyűjteményes anyag, és az Until Your Heart Stops nagylemez idején pedig brutális egyvelegét nyújtották a Converge-féle disszonancia és káosz, valamint a Botch nevével fémjelezhető beteg gitárnyűvések, és pszichózis együttesének, Coalesce mód masszív megfogalmazásban tálalva. Azonban a két említett lemezen már nyomokban megfigyelhetők a súlyos zúzdába szervesen illeszkedve rejtőzködő énekdallamok is, melyek aztán teljhatalmat követelve szabadultak el később, s táptalajául szolgáltak a banda zenei változásairól szóló értekezéseknek.
Elég csak a sokak szemében vízválasztóként funkcionáló Jupiter albumot példaképp felhozni, melytől kezdve a Tides Of Tomorrow EP-n át jelen ismertető tárgyáig egy, (ének, és hangszeres témákat nézve egyaránt) a korábbinál sokkal dallamosabb felfogású éra köszöntött a bostoni HC színtér nem épp agyonhype-olt, de egyik leginkább respektált csapata életébe, azóta is vérre menő viták tárgyát képező kérdésként felvetve, hogy a Jupiter, vagy az Antenna album erősebb-e.

Nem posztom e téren dogmatikus ítéletet mondani, azonban a rengeteg ide kötődő személyes emlék miatt én az Antenna mellett teszem le a voksom, mely, bár kitörölhetetlen slágerek egész hadát vonultatja fel (számomra legalábbis), mégsem tudhatott mainstream áttörést magáénak. Pedig a zenei anyagon nem múlott semmi, a több fórumon is alternatívnak tituált, érzelemdús, remek dallamokat felvonultató rockmuzsika hallatán egyfajta felszabadult, mindvégig derűs, és optimista aura leng körül, melytől aztán órákig nem tudok, s nem is akarok szabadulni. Talán épp ez a töltet emeli nálam magasabb helyre, amellett, hogy egy minőségi szintből egyik lemezükön sem engedtek (s az Until…-t is régi kedvenceim közt tartom számon).
A Stained Silver szellősebb hangzásba burkolt lendületes nyitóriffjétől kezdve lehet tobzódni a remek dalokban, lebegő melódiákban. Hisz az eleven Inspire és Anchor, valamint személyes kedvenceim, a Lost In The Air, a Joy Opposites és a lágyabb hangvételű, álmodozós, egyszerűen szép Beautiful Son közt is csak dallamaikban van különbség, minőségében hajszálnyi sem, remekbeszabott, jó értelemben vett kompakt slágerek egytől egyik – kétségbevonhatatlan dalszerzői kvalitásokról, dallamérzékről tesznek tanúbizonyságot, s egyben egy csak erre a bandára jellemző ízt is hordoznak magukban.

Azonban külön ki kell emelnem a majd kilenc perces Seafrost-ot, ezt a progresszívnek is titulálható vizekre evező darabot sokan tartják az album csúcspontjának, az elvont, lebegő ének, és a furcsa gitárhangok alkalmazása okán. Egy átható éteri hangulat járja át, s utaztat Adam McGrath és Stephen gitárjaival, John-Robert Connors és Caleb lassú, monoton lüktető ritmusaival, s szinte kakofonikus tetőződésével. Nagyon jól esik így a lemez közepén, a sok könnyen megfogható, élettel teli tétel közt ez a nehezebb darab. A Rubber And Glue-tól újra a középtempós számok dominálnak, a Youth Overrided megnyugtatóan, derűsen felcsendülő akkordjain át a merengőbb, hasonlóan érzelemgazdag Breath Of Water-ig, és a CD egyetlen gyorsabb track-jének számító Penny Racer-ig. A Woodwork pedig méltó zárása ennek a majd’ órányi színtiszta Zenének.

A máig utolsó soralbum, a Perfect Pitch Black, bár megosztott reakciókat gyűjthetett be, a visszatérő durvább énekhangok (Caleb Scofield basszer torkából), a súly, és a néhol szinte már hipnotikus, monoton gitárhangok felbukkanása miatt vált érdekessé, ám kedvencem már nem lett, s olyan hatást sem tudott rám gyakorolni, mint elődje. Az Antenna-t akkor teszem fel, ha jókedvre van szükségem, s ugyan valamicskét megkopott már fénye (ha ma jönne ki, egy 8-8,5 pontot érne nálam), de továbbra is tudom ajánlani a bandát esetleg nem ismerőknek.

Cave In MySpace